Szafari a periférián

 2014.01.15. 22:15

Nem tartom magam egy nyugodt, kiegyensúlyozott embernek, sőt, néha kifejezetten paranoiára hajazó, ideges tüneteket tudok produkálni, ha olyan a hangulatom. A mai fényképezés során sajnos kissé eluralkodtak rajtam az ilyen jellegű allűrjeim, de sajnos nem egészen ok nélkül...

Elsőre nem tűnhet túl bölcs dolognak, hogy az ember fia egy százezer forintos fényképezőgéppel a nyakában egy olyan városban andalog, ahol nem ritkaság, hogy pár forintokért embert ölnek egyesek. Ha ráadásul az ember fia mindemellett olyan félreeső helyeken űzi eme extrém sportot, mint a Hajógyári sziget, vagy a K-hídtól induló, egészen a Graphisoft Parkig tartó Hamvas Béla sétány, nos, az még egy fokkal intenzívebb életuntságra utal.

Hogy miért kísérletezek ilyen elvadult helyekkel, hiszen annyi minden van még a belvárosban, amit nem kaptam lencsevégre? Jó kérdés. Talán mert valamiféle perverz vonzalom fűz a letűnt korok ipari jellegű, urbánus, ám régóta használaton kívüli emlékei iránt. Régi gyártelepek, kikötők, pályaudvarok... stb., mind-mind kimeríthetetlen kincsesbányái a... hmm... nem is tudom, minek. Van valamiféle morbid gyönyörűség abban, ahogy a természet lassan visszafoglalja az emberi tevékenység talán legmarkánsabb lenyomataitól saját domíniumát. Nehéz megmagyarázni, mi olyan elektromosan izgalmas egy méternyi vasbetont szétfeszítő fában, vagy a rozsdás acélhalmokat összefogó kúszónövények dzsungelében, de tény, hogy van valami elképesztően őselemi bája az egésznek.

Ami már kevésbé magával ragadó, az a sajnálatos tény, hogy a város perifériái gyertyalángként vonzzák a társadalmi periféria érdekesebbnél érdekesebb molylepkéit is.

A híd alatt naphosszat a vizet bámuló, magáról nagyrészt mit sem tudó, két lábon járó "turkálót" (a fószeren kb. hetven réteg ruha volt, és másfél órán át nézegette a Dunát - legalábbis én ennyit láttam belőle - kísérteties volt); az elhagyott raktárépület rakodórámpáján sertepertélő "háziurat" (ad egy: a placcon láthatóan még csöveztek páran, csak ők éppen nem voltak otthon; ad kettő: hogy a fenébe van az, hogy az ilyen alakok gond nélkül bejutnak olyan helyekre, ahonnan engem egyébként vagy marcona biztonsági bácsik, vagy hirtelen előkerülő, addig sosem látott portások szoktak elzavarni, és ráadásul még életvitelszerűen ott is húzzák meg magukat? most komolyan...).

A falkákba verődött kóbor kutyákat (bevallom hősiesen, ezektől kis híján sikítófrászt kaptam, hála égnek, ők is tőlem); a bizalomdermesztő "kullancsokat" (volt két szivar, aki kb. fél órán át követett, nem feltűnően, de azért határozottan, akkor koptak csak le nagy nehezen, amikor ismét közelíteni kezdtem a civilizációhoz); vagy azokat a pacákokat, akik teljesen indokolatlanul a semmi közepén beszélgetnek, egy szál pulóverben és dzsogging alsóban, holott nem úgy néznek ki, mint akik most gyúrnak a kismaratonra.

Ez eddig a Hajógyári. A Hamvas Béla sétány (az utcatáblákkal ellentétben, a Google Maps szerint Almási Balogh Lóránd utca; itt valaki hazudik) ugyan egy fokkal jobbnak indult, de azért e helyütt is akadtak érdekes jelenségek.

Példának okáért a vízművek valamiféle ingatlanja előtt ücsörgő "emberijesztő". Nem vicc, konkrétan egy halogénsárga, rongyokkal kibélelt, gumicsizmás, barna szőrkalapos(!), főkefés uniformis ücsörög a part mellett, egy jobb napokat látott műanyagszékben. Az igazi poén nem is ez, hanem, hogy mellette nem egész két méterre ott az őrbódé, amiben, a változatosság kedvéért, természetesen szintén tartózkodott valaki (azért nem biztos, hogy biztonsági személyzet, mert nem küldtek el a búsba). Nagyjából tíz percet gondolkodtam rajta, hogy most vajon a csóka őrzi a bábút, vagy fordítva...?

A volt gázgyári lakótelep környékén még ólálkodott pár tényleg roppant ijesztő szivar, akik csak azért maradtak le mögülem, mert épp akkor sikerült összeveszniük valamin. Utánuk már csak egy nagyobb sokk maradt: a Graphisoft közvetlen közelében, jóformán a helyre, kis, új építésű irodaházak mellett, a rakparton fölvert sátortábor. Igen, mindenki jól érti, a város egyik legmasszívabb biznisznegyede mögött egy komplett hajléktalantábor leledzik, térdig érő szeméttel, és nem túl aktív törzsközönséggel (csak hangokat hallottam, amikor ott jártam, embereket azonban nem láttam).

Tanulság annyi a dologban, hogy nem igazán lenne ildomos nekem egyedül ilyen helyekre mászkálnom (a különféle karitatív szervezeteknek már annál inkább), valamint, hogy hajlamos vagyok ráparázni ezekre szituációkra. Ha egy kicsit több kalandvágy szorult volna belém, akkor legalább a sátras lerakatot dokumentálom, de valahogy nem volt túl előremutató perspektíva, hogy pont ott sötétedjen rám... Majd talán legközelebb.

Címkék: megtörtént

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr565760325

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása