Mindannyian ismerjük a saját kudarcaitól megkeseredett ember típusát a családunkból, a baráti körünkből, vagy legrosszabb esetben a tükörből. Alapvetően senki sem születik mindent fitymáló, a negatívumot tintahalként spriccelő, másokra mindenért irigy zsémbes zsáknak, de nagyon sokan teszünk érte, hogy legalább életünk egyes fázisaiban magunk is ilyenekké váljunk.
Amikor valaki eleve csökkentett habzású reményekkel és felfokozott kétségekkel vág neki az életnek, talán a legnehezebb akadályt gördíti maga elé, amit csak elképzelni lehet.
Az önbizalom hiánya miatt folyton másokhoz méregeti magát, képtelen reálisan szemlélni saját hibáit és erényeit, döntéseiért pedig még akkor sem vállalja a felelősséget, ha az saját érdeke volna. Épp ezért nem is cselekszik, csak mindig vár a "megfelelő alkalomra", a "nagy lehetőségre", ami természetesen így sohasem jön el.