Mezítlábas ünnep

 2013.11.21. 19:48

Nem tudtam megállni, muszáj volt egy tesztüzemet levezényelnem. Többen már olvasták ezt a szösszenetet Facebook-on, bízom benne, hogy számukra is megér legalább egy újrázást, és nem vált unalmassá a mondanivaló.

Az élet mindig akkor tudja pozitívan meglepni az embert, amikor a lehető legkevésbé számít rá (ettől meglepetés, ugye... ).
A legújabb ilyen eset nem egész 10 perce fejeződött be, és mit ne mondjak, iskolapéldája volt annak, miként kell a korpa közt igazgyöngyre bukkanni.


Röviden: Reggel negyed 8, várakozás a 9-es buszra a Margit-híd budai hídfőjénél. A szemközti oldalról barna bőrkabátba és piros fejkendőbe bugyolált, idős, de amolyan kortalan anyóka tipeg hipersebességgel a megálló irányába, mezítláb(!), kezében két szatyor.

Elsiet mellettem, és bár foghíjas, de mégis széles, szívből jövő mosollyal szép jó reggelt kíván. Meglepetten megáll, amikor visszaköszönök. Arcán azok őszinte döbbenete, akik hozzászoktak a világ mellőzéséhez, s most alig tudnak mit kezdeni némi figyelemmel.

Első szavai: "Fiatalember, önnek (kitekintés: és nem magának!) hihetetlenül szép orgánuma van, csak nem szinkronszínész?" Mindezt a legcsekélyebb irónia, valamint a szellemi/lelki leépülés minimális jele nélkül. Rajtam a megdöbbenés sora.

A busz érkezéséig negyedórás beszélgetésünk során kiderül, van lábbelije, nemrég kapta egy jólelkű suszterfeleségtől, de nem hordja, amíg nem talál hozzá megfelelő cipőpasztát, mert nem szeretné, hogy a viseletes darabról tovább peregjen az amúgy is repedezett bőr.

A mindent legyűrő optimizmus vidámságával mesél az őt kínzó időskori gondokról: reumáról, csigolyakopásról, törésből gyógyuló csuklójáról. A legcsekélyebb haszonlesés nélkül kíván jobbulást hasonló nyavalyákkal bajlódó nagymamámnak, és egyszer csak föltűnik, hogy már leszálltunk a buszról, majdnem otthon vagyok.

Szégyenlősen kérdezem meg, segíthetek-e pár forinttal? Szemérmesen elfogadja, de arcán látszik, a beszélgetésnek jobban örült, mintha pénztárcám teljes tartalmát a kezébe nyomtam volna.

Szerény adományommal kényszerűen váltom meg szabadságomat, hiszen látom rajta, hogy még mondaná, mondaná, és szívem szerint még kérdezném, és hallgatnám a budapesti reggel eme ritka, felbecsülhetetlen, ám mégis szomorú jelenségét: a jobb sorsra érdemes, mégis életvidám, szellemileg friss koldusasszonyt.

És egész végig másra sem tudtam gondolni, minthogy olyan országban szeretnék élni, ahol egy ilyen nőnek, végigdolgozott élete végén, október 23-a reggelén nem mezítláb, a hidegben kell rónia a várost, hanem egy gyerekektől és unokáktól nyüzsgő családi fészekben örülni annak, ami mindenkinek kijárna (és nem csak az ilyen jeles évfordulókkor): a békének, és a boldogságnak.

dgs.jpg

Címkék: megtörtént

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr645648405

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.