Keselyűlesen

 2013.11.23. 16:54

Sosem könnyű szituáció, ha az ember kénytelen szembesülni a halállal. Még ha ez csupán futólag is történik, mint ahogy ma velem.

Előrebocsájtom, hogy nem valami könnyes szenvelgést szeretnék most előadni az élet egyik legsarkalatosabb kérdése kapcsán, azt már megtettem máskor. Pusztán élménybeszámolót tartanék, leginkább a körülményekről.

Közúti balesetből minden napra jut elég, statisztikák kígyózó sora ecseteli, hogy, és hányféleképpen halnak meg emberek az utakon. Mindegyik, egytől-egyig tragédia, mégis számomra kiemelten megrázóak a gázolásos történetek. Mielőtt belecsúsznánk a "Miért rohan át valaki a hatsávos úttesten, tizenöt méterre a zebrától?", ill. "Miért nem áll meg az autó? Azért van rajta fék!" című, elévülhetetlen hitvitába, leszögezném, nem célom ebben igazságot tenni.

Annál is inkább, mert a mai balesetből már csak a szomorú végeredményéhez volt szerencsém, hála Istennek nem láttam magát az aktust. Viszont a helyszínelés roppant bizarr élmény volt.

Furcsa volt látni azt a jó szándékú diszkréciót a hatóságok részéről, amivel a konkrétumokat elfedték. A rendőrök szürke deszkakordonokkal gyorsan körbekerítették az elhunyt körüli részt, helyet hagyva a mentős kollégáknak. Imitt-amott azért így is látni lehetett mi zajlik a flaszteren. Nem volt szép. Én személy szerint köszönöm a pallókat, nagyban hozzájárultak a maradék lelki békém megőrzéséhez.

A részint a buszmegállóból, részint a gyalogosforgalomból táplálkozó szájtáti tömeg viszont egyáltalán nem volt meglepetés. A biztosuraknak nem egy rövidlátó, de az izgalmakból azért kimaradni nem akaró öregasszonyt kellett szó szerint odébb hessegetniük a kordontól. A lábujjhegyen pipiskedő nézelődők pedig mintha az állatkert egyik új látványosságát tekintették volna meg, bámultak, kommentáltak, és jókat borzadoztak a hétköznapi horroron.

A normálisabbja egy-egy kényszeredett pillantással nyugtázta a drámát, és már halad is tovább, de legalább harminc-negyven fő vidáman csámcsogva elemezte a szituációt, egyesek sportkommentátornak képzelve magukat, mások reményteljesen széttekingetve, hátha jön egy híradós kocsi, és benne lesznek a tévében...

Igazából mélyebben is szerettem volna kicsit tanulmányozni a csoportosulás viselkedésformáit, de a rövid időn belül szerzett tapasztalatok jobban fölkavarták a gyomromat, mint a rendőrbakancsok és a deszkák közül elő-elő villanó, amorf hullazsák pillanatokra elkapott kontúrjai.

Ez az az embertípus, aki az akasztófák árnyékában röhögi a legjóízűbbeket, egész addig, amíg nem őt kötik föl. A valódi dögkeselyű, aki bugyborékolva kuncog a más baján, és tenyércsapkodós viháncolással örül, hogy nem őrajta hajtott keresztül egy autó. Ha lehet, egy darabig nem szeretném viszontlátni. Émelyítő tapasztalat volt, mondhatnók újabb vaskos rönk tömegundorom izzó parazsára.

1381871_545545112183688_955916138_n.jpg

Frissítés: Mint kiderült, nem gázolás, hanem nagy valószínűséggel öngyilkosság történt (kicsit bővebben: http://mandiner.hu/cikk/20131123_meztelen_holttest_talaltak_a_blaha_kozeleben ). Még szebb téma... Bár a dögevőket ez nem menti föl.

Címkék: megtörtént szomorkás

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr55652016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.