Mindig is vallottam, hogy az élet nem főleg az erőteljes, nagyívű gesztusokkal nevel, hanem apró ecsetvonásokkal, finom, leheletnyi nüanszokkal formálja, építi legmarkánsabban az emberi lelket és gondolkodást, pont, ahogy a víz a cseppkövet. Ezt a mai nap is fényesen bizonyította.

Történt ugyanis, hogy munkába menet, akaratom ellenére, sikerült lógnom egyet a BKV-n, mivel itthon felejtettem a tárcámat, és vele együtt a bérletemet. Miután ez realizálódott bennem, két választásom maradt: vagy hazafelé is bliccelek, kockáztatva ezzel Murphy bácsi nem kívánt látogatását, vagy gyalogolok egy kiadósat a nyirkos ködben.

Magamat is meglepve az utóbbit választottam, és nem győzök elég hálásnak lenni érte.

Egyrészt kifejezetten gyűlölök jegy/bérlet nélkül utazni. Tetszik, vagy sem, az anyagi ellenszolgáltatás olyan teher, ami még a pesti tömegközlekedéshez hasonló, színvonaltalan tutymákért cserébe sem opcionális. Az egy dolog, hogy ráadásul ilyen esetben rögtön be is vonzom a legdurvább razziahullámot, és én leszek az első, akit (teljesen jogosan) falhoz kennek a karszalagos dísztulkok, de még a morális integritásom is csorbát szenved. Hiszen egy hasonló eset után kevésbé jogos amiatt korholnom másokat, hogy élősködnek a rendszeren, aminek az árát egyébként a becsületes utasok fizetik meg. Azzal, hogy sétáltam, megmaradt a lelki egyensúlyom, ami újabban többet számít, mint azt a legtöbben gondolnák.

Másrészt, ha nem sétálok át az Árpád hídon, valószínűleg nem derítik föl úgy a kedvemet az olyan apróságok, mint az ilyenkor hihetetlenül kvarckék, fenségesen fenyegető, rejtett erőtől, és mélységektől feszülő Duna, a Margitsziget ismerős, de a tejfehér gomolygásban kísérteties felhangot kapó körvonalai, a kikötő sejtelmes objektumai, és a Hajógyári sziget elébük kanyarodó, fotózásra hívogató csücske.

Sőt, valószínűleg a Szent Péternek és Szent Pálnak ajánlott óbudai templomot sem csodáltam volna meg, immár milliomodjára, mégis ugyanazzal a szájtáti áhítattal. De az I. világháborús emlékmű, valamint Krúdy szobra előtt sem adódott volna alkalmam fejet hajtani. Mindezt ebben a Londont megszégyenítő, roppant hangulatos, részemről évek óta várt, álomszerű ködben. Hátborzongatóan jó volt ez a kis tinédzseres andalgás.

Hihetetlen, hogy a mindennapok ennyi idő után is képesek megajándékozni a jól ismert, vagy inkább ismerni vélt dolgok új arcaival. Most megint kicsit jobb lett élni. Konklúzió: attól, hogy hideg van, még sétálhatnék gyakrabban, megéri. Ahogy az is, ha az ember igyekszik ragaszkodni az elveihez.

Címkék: megtörtént hablaty

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr225744597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tszk77 2014.01.08. 12:33:03

Kedves.Jó volt olvasni, hogy a
zord nagyvárosban is rá lehet
csodálkozni a természet
szépségére.

Tari Tamás Viktor 2014.01.08. 21:19:10

@tszk77:

Csak meg kell találni rá a megfelelő alkalmat, vagy még inkább, hagyni kell, hogy megtaláljon az alkalom :)