A tizenegyes acapella

 2014.01.18. 23:42

Az éneklés tudománya olyan isteni ajándék, amit én, a magam fa hangjával mindig is csodálattal figyeltem, és bevallom, irigyeltem is néha azoktól, akiknek megadatott. Viszont mindennek megvan a maga helye és ideje. Az önfeledt nótázásra pedig úgy érzem, nem az éjjel tizenegy órát, és a veretes múltú polgári házak gangját találták föl...

Sokszor, és sok helyen okozott már kellemetlenséget számomra a kései dajdajozás, főleg mikor még a főváros belső kerületeiben laktam.

Emlékszem, tavasszal nem volt olyan hét, hogy a Jókai utcán ne vonult volna végig legalább egy, makkonya részeg, ánglius futballdrukker csapat, vagy vihornyászó tinihorda, akik torkuk szakadtából "énekeltek". A Marek József utca az állandó, ám cserébe rendkívül humoros családi perpatvaroktól, és a kifejezetten egzotikus ízlésficamokra visszavezethető, kéretlen zeneszámoktól volt hangos.

A Mária utcában és a Gutenberg téren pedig a különféle közlekedési járművek, elsősorban a motorok bőgése tette igazán romantikussá az éjjeleket (illetve egyes szomszédok meglátása szerint mi, pedig nem nekünk volt a hobbink kitárt ablaknál, csutkára tolt tévé mellett bealudni, de ezt most inkább hagyjuk...). Szóval mindenhol volt baj, rendesen.

Ergo, ennyi idő alatt masszívan hozzá kellett volna edződnöm a különféle éjszakai lármázásokhoz, így annak sem kellene idegesítenie, amit a Tímár utca 13. fantomja elővezet, de egyszerűen van valami bájosan irritáló az óramű pontosságú csendháborításban.

Az úriemberrel még nem sikerült személyesen találkoznom, de kb. a mai a negyedik szombat, amikor végigélvezhetem gyönyörűséges, ámde kissé borízű, illetve alkalmanként megbicsakló baritonján előadott műdal-, és magyar nóta repertoárját.

Az előadás hossza praktikus összefüggésben állhat a fogyasztott alkohol mennyiségével, mert annál hosszadalmasabb, minél nehezebben küzdi föl magát dalos pacsirtánk a másodikra. A kezdés mindig pontosan éjjel tizenegy, órát lehet igazítani a pasashoz, ami manapság ritka becsülendő tulajdonság, csak a körítés lehetne disztingváltabb.

A performanszok egyetlen változója emberünk titokzatos segítője, aki rendszertelen vendégszerepléseivel színesíti a produkciót. Szegényem korántsem rendelkezik oly andalító orgánummal, mint a mester, de ennek ellenére, amikor jelen van, próbálkozik. Érdekes, hogyha duettet ad a társulat, nagyjából háromszor annyi időbe telik följutniuk a művész úr lakásába (egymás támogatásáról így legfeljebb ironikus felhanggal beszélhetünk), ami már önmagában is lenyűgöző anomália.

Valahol jó tudni, hogy még nem halt ki végleg a nótafa iszákos, mint olyan, s léteznek még habókos alakok, akik máig képesek egy lakóközösség képzeletbeli portrájába belevinni azt az egyedi vonást, ami ha nem is Mona Lisa-mosoly, de mondjuk egy gorbacsovi céklaanyajegy, vagy Sebeők János-arcél, ami sajátságossá, groteszkké, és szerethetően furává teszi a kompozíciót.

Mindemellett ezek a fosszíliák idővel nagyjából annyira szívderítők/kellemesek, mint egy félrenyelt szívlapát, úgyhogy legközelebb remélem megúszom a koncertet, és önjelölt operettistánkat is...

Címkék: megtörtént bohóság

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr645769802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.