Ne félj bepiszkolni a kezed

 2014.02.03. 19:29

Szeretem a 9-es buszt. Nem tehetek róla, egyszerűen ez az egyik olyan jármű a sokat átkozott BKV-mikrokozmoszban, ami kis híján minden mellett elvisz, amit nagyra értékelek Budapestben (a másik ilyen csodajárat a 86-os). Építészeti, élményészeti, és emlékezeti szempontból egyaránt. Valamint azért, mert számomra felfoghatatlan, transzcendens okokból itt történnek velem a legbizarrabb sztorik.

Ma éppen sikeres államvizsgáról tartottam hazafelé, hulla fáradtan, és megkönnyebbülve gyönyörködtem a város szépségeiben. A hátsó szekció álló karámjában foglaltam helyet, de mivel kezdett kissé zsúfolt lenni a terep, gondoltam előremerészkedek, ott úgyse áll senki.

Ahogy egy nagyon bölcs barátom szokta mondani: mindennek oka van...

Az elülső babakocsi helyet ugyanis indokolatlan mennyiségben nagy, zöld, leharcolt reklámtáskák, és megviselt szatyrok borították, iszonyatos bűzt árasztva magukból, mindennél világosabban hirdetve, hogy ezek bizony egy utcára keveredett élet szegényes ingóságai. Gazdájuk pár üléssel arrébb tanyázott, egy meglehetősen rút, nagydarab néni személyében, aki paranoid félelemmel szemében sandított a csomagok felé, vajon mit akar az ő cuccaitól egy jól szituált egyén?

Én nem zavartattam magam, gyönyörködtem a város hétköznapi bájában. Amikor már kezdtem úgy érezni, hogy a bűz, és néhány utas furcsálló tekintete végül is nem akkora nagy ár a panorámáért, és hogy közben nem állja tele senki az arcomat, a hölgy elérkezettnek látta az időt, hogy összakaparássza a cókmókját, és érzéki búcsút vegyen a tömegközlekedés meseszép világától.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a centrifugális erő, és a gravitáció őt sem kímélte, úgyhogy hamarosan táskástól, szatyrostól dőlt-borult ide-oda a szűk helyen, ahogy azok a gurulóbőröndös kisleányok szoktak, akik valamiért azt gondolják, ha nehéz a pakkjuk, akkor már másba nem is kell kapaszkodni, mert az majd a hajtűkanyarban is megtartja őket.

Nem voltam kimondottan emberbaráti hangulatomban (szégyen, nem, úgy voltam vele, hogy a nap hátralevő részében megérdemlek egy kis pa-pa-pa-pa-pa életérzést), de kb. fél perc után nem bírtam tovább a szerencsétlenkedés puszta látványát, és gondoltam segítek összegereblyézni a vándorcirkuszt. Fölnyaláboltam a maradék táskákat, amiért zavart köszönömök áradatát kaptam cserébe.

A Nyugatinál (mert miért ne pont ott... kezdem tényleg úgy érezni, hogy ez a mindennapi abszurditások alfája és ómegája) lesegítettem a gigászi csomagot a buszról. Megható volt a néni őszinte, kedves mosolya, és a szűnni nem akaró hálálkodása, de paradox módon mégis a felszállók értetlen, meghökkent arckifejezése volt a legfelvillanyozóbb az egészben, azokért duplán megérte. Nem tagadom, biztos elég szürreális látványt nyújtottunk: az ezerszín kabátba csomagolt hajléktalan nő, és a fekete szövetkabátban, öltönyben a buszról  épp homless konfekciót leadogató ficsúr. De pont az ilyen mindennapi dadaizmusért éri meg élni (azt hiszem kezdem érteni kicsit Dali mester hóbortjainak lényegét).

(Arról most inkább ne essék szó, hogy milyen szomorú is az, hogy az emberi viselkedés, és a segítség manapság tátott szájjal bámulandó kuriózumnak számít...)

Címkék: megtörtént

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr415796932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.