Beton fellegek alatt

 2014.03.18. 19:44

Rég volt már ennyi fizikai nyavalyám egyszerre, mint az elmúlt 2 hónapban, azon belül is leginkább az elmúlt 3 hétben. Most tartok a második torokfájós vírusféleségemnél (köszönöm, bőven elég volt egy évre ennyi), és nemrég jöttem helyre egy kifejezetten kellemetlen hátrándulásból (bár roppant egzotikus élmény, a fene se gondolná, hogy ennyire tud fájni, és ilyen élhetetlenné teszi a mindennapokat). Megérzéseim tehát nem csaltak, amikor valami rossz eljövetelére figyelmeztettek, bár van egy sanda gyanúm, hogy sajnos még korántsem tartunk a traumák végén.

A betegség a lehető leglélekcsapolóbb állapotok egyike, ami egy élőlénnyel előfordulhat. A tudat teljesen más állapotba kerül, és kissé olyan, mintha kívülről nézné magát az ember. Gyanítom ennek lehet valami köze ahhoz, hogy a szervezet megpróbál "eltávolodni" a fájdalomérzettől, és az egyéb szimptómáktól, ami egyfajta folyamatos fókuszáthelyezéssel jár. Legalábbis az én esetemben így működik a dolog. Ennek egyik igen érdekes mellékhatása hogy ilyenkor, a testi működés folyamatainak tudati háttérbe szorulásával, a különféle lelki dolgok jobban felértékelődnek.

Legyen negatív, vagy pozitív, aprócska, vagy óriási, hirtelen minden mozzanat nagyobb jelentőséget kap, és a reflexiók sokkal, de sokkal intenzívebbek lesznek. Mintha a skála nullapontját sokkal feljebb helyeznék. Persze összességében a negatív pólus dominálja a látásmódokat, hisz a cselekvő, éles elméből tompa, inaktív; az erős testből gyenge, tehetetlen lesz. Épp ezért ilyenkor a gondolatvilág egésze jobban hajlik a dráma(iság) felé.

Az én esetemben nem kis akaraterő kell hozzá, hogy ellensúlyozni tudjam ezeket a hatásokat. Szüleim tudnának mesélni, mennyire elviselhetetlen tudok lenni betegen, igazi nyűgös, hisztis, primadonna leszek (mondjuk a mandulaműtétem előtti években ez nem feltétlenül volt indokolatlan, tekintettel arra, hogy egy 0/24-ben vérző/sajgó sebként funkcionáló szervpárossal kellett együtt léteznem). Ilyenkor tör elő belőlem igazán a hiábavalóság érzeteivel kéz a kézben járó rezignáltság, és a mélabú (mely mint egy dupla fenekű bőrönd, általában őrült reményeket is hord magában, valahol). Nagyjából talán ez a grafika szemlélteti a legjobban az ilyenkor jellemző lelkiállapotomat.

Most viszont ezen is próbálok változtatni. Elhatároztam, hogy nem hagyom el magam, mint általában az ilyen jellegű mizériák alatt/után szoktam. Továbbra is célom, hogy folytassam azt a fizikai/lelki épülést, amit eddig elkezdtem, és csak azért is kitartok a kiépített rutinom mellett. Ugyanúgy igyekszem majd minél aktívabban élni, és minél élménytelibbé varázsolni az elkövetkezendő időszakot, mint eddig, és mindent elkövetek, hogy ez a kis hullámvölgy ne egy újabb permanens megakadás legyen.

Azt szeretném, ha augusztus utolsó napján úgy tekinthetnék vissza a mostani időszakra, hogy életem egyik legszebb, és legproduktívabb tavaszát, majd nyarát lássam benne. Akármennyi gondom, bajom is lesz, még magamnak sem fogom hagyni, hogy elszúrjam ezt.

Címkék: hablaty

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr65868344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.