A terápiás jellegű testmozgás egy nagyon fontos önismereti tanulsággal ajándékozott meg, mégpedig azzal, hogy engem csak irányba kell állítani, és akármeddig képes vagyok elmenni, nem számít se idő, se energia. Már csak az élet többi területére is alkalmaznom kell ezt, és sokkal könnyebb lesz pár dolog.

De most maradjuk a mozgásnál, azon belül is a kerékpározásnál. Ha valaki akár csak két hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy én valaha, hirtelen felindulásból, egy szusszra letekerek egy oda-vissza nagyjából 40 kilométeres távot, biz Isten hülyének nézem. Aztán láss csodát, mégis így lett.

Egy évvel ezelőtt már megkíséreltem a lehetetlent, és megpróbáltam kijutni Szentendrére biciklivel. Akkor több mint pocsék volt az időzítésem, ugyanis nem vettem számításba, hogy árvíz után biza méteres sár borítja majd az ártéri erdőben kanyargó bicikliutat, így a próbálkozás a Megyeri híd után kényszerű kudarcba fulladt. (Mondjuk azon a mai napig csodálkozom, hogy a mocsárrá vált vidék irányából jöttek szembe olyan bringások, akik látszólag átlevitáltak a tutymákon, mert én ugyan nem láttam rajtuk egy csepp sarat sem, viszont kerülőút nemigen van arrafelé...)

Ezek után (és engem ismerve) nem meglepő, hogy most is sikerült alaposan megnehezítenem a saját dolgomat. Sejtettem, hogy a keddi záporok a célállomásomat sem kímélték, de arra azért nem készültem fel, hogy tetőtől talpig tiszta retek leszek. Az ugyanis még a kisebbik probléma volt, hogy a Római-partot beltengernek is simán beillő tócsák tarkították, ehhez minden rutinos dróthuszár hozzászokhatott már, aki arrafelé űzi a bringát.

Viszont az utána következő ártéri szakasz már kezdte előrevetíteni a komolyabb izgalmakat. A hatalmas fák között kanyargó, remekül kiépített utat, teljesen érthető okokból, nem szárította föl a nap, s az erdő mélyén még kisebb minizáporokba is belefutottam, mivel a növényzetről még intenzíven pergett a víz. Meg a barka. Meg a rovarok. Meg minden, ami csak hullani tud. Így nyomott majdnem fejbe egy alkarnyi ág, és irtottam ki egyszemélyes halálbrigádként legalább tíztrillió muslicát...

Ám az igazán érdekfeszítő dolgok csak ezután jöttek. Az erdőből kiérve ugyanis elfogy a remek flaszter, és kapunk helyette egy olyan töltésszakaszt, ami utoljára Rákosi pajtás idejében látott útmunkásokat. Konkrétan az út az aknamező és a lövészárokrendszer mongol idióta gyermekének tekinthető, komolyabb lengéscsillapítás nélkül pedig az emberi alfelek legádázabb ellensége. Utólag sajnálom, hogy nem fotóztam le, mert nehéz szavakba önteni a dolgot, de ami késik nem múlik, legközelebb dokumentálom, mire érdemes figyelni annak, aki vállalkozik erre a szép távra.

Ahol aztán tényleg van minden, mert az urbánus jellegű megpróbáltatások után egy rövid szakaszon a csupasz anyatermészet lágy ölén találja magát a gyanútlan túrázó. A töltés végén ugyanis alattomos homokdűnékbe csap át az életveszélyes burkolat, ami eső után roppant érdekessé tudja tenni az életet... (az élmény elsőre kísértetiesen hajazott a paksi Ürgemezőn való hajtásra, de ez az illúzió hamar eloszlott, mert ez nem az a kerékfojtogató, mély, csavaros por, ami olyannyira jellemző a Dunántúli-dombságra, hanem igazi, hamisítatlan dunai hordalék, ennek megfelelően ragad, mállik, és végérvényesen rákövül biciklire, és emberre egyaránt)

Arról nem is beszélve, hogy az autóbehajtást megakadályozandó a szakasz végén nemes egyszerűséggel keresztbe vágták az utat, ami egy félember magas sáncot, és egy ugyanilyen mély gödröt eredményezett, ami mellett nem túl egyszerű elkormányozni a hátasjószágot (konkrétan egy pártízcentis hely van rá, hogy ne combnyaktöréssel végezzük a napot, akár az árok alján, akár a gátról lezúgva, a csalánosban).

Viszont ez már a célegyenes, némi kanyargás után következik Szentendre külvárosa, és tágas, kiváló minőségű bicikliútja (sok településnek lenne mit tanulnia ezen a téren, valahogy így kellene kinéznie minden bringaútnak). Innentől már csak egy laza végiggördülés a gyönyörű belváros melletti parton, majd némi autók közti csalingázás után nyílegyenesen folytatódik az út Tahitótfalu irányába.

Amit majd legközelebb nézek meg, ha az idő is engedni (komolyan kezd elegem lenni abból, hogy egy héten max. egy nap használható időjárás szempontjából).

Aki szeretné végigvinni az utat, annak mindenképp játszós ruhát ajánlok, az erdős szakaszok miatt pedig konkrétan hosszú gatyát (hacsak valaki nem vágyik éppen ingyenes iszappakolásra, ill. rendkívül kiterjedt, testfelületi rovargyűjteményre...), megfelelő folyadékmennyiség pedig mindenképp kötelező, mert Szentendréig nemhogy bolt, de emberlakta objektum se igazán akad.

Összességében remek kaland, csak ajánlani tudom mindenkinek. Fényképes dokumentáció itt.

Címkék: megtörtént mozgolódós

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr956087649

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.