Tegnap végre átestem életem első sajtóvetítésén, és azt kell mondjam, az alkalom minden váratlansága (nem sokkal előtte tudtam meg, hogy én ilyenre egyáltalán menni fogok; örök hála érte HVP kollégának), és körülményessége (kis híján bekéstem a dolgot, hála BKV bátyánknak) ellenére teljesen megérte az erőfeszítéseket. Maga a film már napok óta környékezett, a különféle megállókat ellepő plakátok úgy kerülgettek, mint a prédára leső martalócok, és sejtettem, hogy ebből előbb-utóbb találkozás születik, de nem akartam elkapkodni a dolgot. A mozi intézményéből már amúgy is kezdek kiábrándulni, pedig ha tudom, hogy ekkora élményben lesz részem, megkövetem a teljes iparágat, és sátrat verek egy multiplex elé. Igen, ennyire jó volt.

sin-city-a-dame-to-kill-for.jpg

Nem túlzás azt állítani, hogy a 3D technológia csak, és kizárólag azért született meg, hogy leforgathassák vele a Sin City 2-t. Az embert valósággal beszippantja a látványvilág. Már az első rész minden nézőt sikeresen levett a lábáról a szürreálisan valóságos, barátságtalan, elidegenítő, valahogy mégis annyira közeli atmoszférájával, védjegyszerű fekete-fehérségével. A második rész még ezt is tudja überelni. Itt nyugodtan beszélhetünk arról, hogy a közönség hátrahagyja a vászon jelentette korlátokat, és a fizikai cselekmény kellős közepén találja magát. Annyira plasztikus, rétegzett a világ megformálása, hogy a látványra nincs jobb szó, mint az intelligens-3D. Különösen a rajzfilmes/animációs részeknél szórakoztató a hatás, mert olyan hangulatot kölcsönöz az átvezetéseknek, ami kb. Tim Burton fejében uralkodhat, bármikor.

Amit a látvánnyal kapcsolatban még külön ki kell emelnünk, hogy most feltűnően többször használt színeket az alkotógárda, és bár többnyire indokolt esetekben élnek ezzel a hangulatfestő elemmel, időnként valakinek rá kellett volna csapni a színes ceruzára, mondván a kevesebb néha több. De ne aggódjunk, azért még nem néz ki úgy a film, mint egy félig befejezett kifestőkönyv.

A sztori struktúrája követi az első rész hagyományait: rövid, különálló, itt-ott érintkező, action noir történetszálak laza egymásutánja, melyben alfahímek és alfanőstények véres násztáncait, ön-, és közveszélyes ámokfutásait követhetjük nyomon. Most is kiemelt szerepet kap a bosszú, az ármány, a hatalom, az elfojtott érzelmek, és persze a tragikus szerelem.

Az időrendet sikerült kicsit megkutyulni, így elsőre talán gondot okozhat helyrerakni néhány figurát (ezt részben az is nehezíti, hogy egyes karaktereket más színészek alakítanak), de a végére azért tiszta lesz a kép (mondjuk nálam még mindig nem kerek, hogy Marv miként van még életben, de ne akadjunk fönn ilyen apróságokon). Akik nem csak filmen találkoztak a Sin City világgal, azok nyilván előnyben vannak, és kevesebb gondjuk akad majd a darabkák összerakásával, de nem kell aggódni, nem kizárólag a nördöknek lesz élvezhető a mű.

Ami a gyenge pontokat illeti, azért akad pár jelenet/sztoriszál, amit nehéz hova tenni, és kissé töltelékszagú, de a hangulathoz ezek is mindenképp hozzáadnak. Aztán ott van a monológok/féldialógok indokolatlan dagályossága, és egyes jelenetek direkte túljátszása. Előbbi kissé már az előző részben is zavart, mert azért mégsem egy rádiójátékot hallgat az ember, utóbbi pedig a zsánerparódia/önirónia eszköze, de nem tehetek róla, ilyenkor mindig kiosztanék egy-két Bajor Imre-díjat, ripacsságért... A fegyverarzenál nevetségesség határáig való felduzzasztását már nem is említem (most komolyan, már lángszórót, és sorozatlövő számszeríjat is kapunk, isteni mód királyos), mert az ugyanúgy a műfaji önreflexió eszköze, de attól még nem feltétlenül kellene felvonultatni a Feláldozhatók teljes kellékarzenálját, mert ilyen mennyiségű stukkert a következő részben már csak tankkal lehet trompfolni.

Ezeket a nüansznyi dolgokat leszámítva megkapunk mindent, ami egy igazi Sin City filmtől elvárható: erőszakos, szeszelő, dohányzó, sziklakemény férfiakat, akiket sokszor egy dobtárnyi lőszer is képtelen padlóra küldeni, valamint törött bordákkal, harmadfokú agyrázkódással, és szétrúgott lágyékkal is bármikor lezavarnak egy numerát; vadító nőket, akikért tényleg gyilkolni is érdemes, és még az imént említett atrocitásokat is megéri elszenvedni; krónikusan keringési panaszokra utaló vérpatakokat, vérgejzíreket, vértengerszemeket, vérbeltengereket, véróceánokat, vércunamikat; csontropogtató konfliktusokat; némi pókert; és ami merőben új volt az elsőhöz képest, drasztikusan megemelkedett női mell/képkocka arányt (azt kell mondjam, a Trónok Harca határozottan jó hatással van a filmiparra).

Bátran merem ajánlani mindenkinek, akinek kicsit is tetszett az első rész, ezért még egy mozis vetítést is érdemes megjárni, csalódás kizárva.

Címkék: cellulózung

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr546618923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.