Az embernek általában nincs könnyű dolga, ha közel 100 év távlatából akar recenziót írni egy műről. Ilyenkor ki kell hámoznia a szöveget a rárakódott emlékezeti, tudományos, és sokszor bizony politikai rétegek alól. Különösen nagy jelentősége van ennek, ha az adott mű – mint jelen könyvbírálat tárgya – hosszú évtizedekig a legnépszerűbb alkotások közé tartozott, hogy utána indexre kerülve a feledés félhomályába vesszen. Innen szeretném visszavezetni a fényre, s felhívni rá a figyelmet, mint irodalmi remekre, és hiteles forrásokon nyugvó kordokumentumra.

_s_m_gis_l_nk.jpg

 

Meghatározó történelmi eseményeket hatásosan csak emberi távlatokból, emberi sorsokon keresztül lehet bemutatni. Vitéz Somogyváry Gyula tökéletesen tisztában van ezzel az alapigazsággal, hisz nem ez az első regénye, mely a haza és a nemzet szempontjából sorsfordító történéseket dolgoz fel.

Somogyváry népszerűségét hazafias hangvételű verseivel szerezte az 1920-as évek elején, de prózájában is hamar bizonyította, hogy érdemes az olvasóközönség szeretetére. 1933-as Virágzik a mandula című világháborús regényével egyértelműen korának egyik legnépszerűbb írójává vált.

Az 1936-os És mégis élünk, a forradalmak utáni Magyarország, a vesztes háború, a trianoni sokk, a koronainfláció, és a Bethlen-i konszolidáció politikai tojástáncának viharos sebességű körhintájába ülteti olvasóit. Eme állandóan változó, mozgásban lévő, és baljós eseményektől hemzsegő háttér előtt játszódik a főszereplők regényes története.

A könyv első felében az árván maradt, és a trianoni országvesztéssel kisemmizett, Dersy Géza főhadnagy mindennapjain keresztül ismerhetjük, és érthetjük meg az átmenet időszakát, annak minden földközeli viszontagságával, és politikai csatározásával együtt. A családi és szerelmi bonyodalmak közepette a képlékeny viszonyok, letűnt, és még csak most kibontakozó korok legmeghökkentőbb, és legjellemzőbb figurái jönnek velünk szembe, pozitívak és negatívak egyaránt.

Somogyvári kritikus szemlélete garantálja, hogy a mű egyáltalán nem válik kurzuskötetté. A portré, melyet a Horthy-rendszer első éveiről fest, kíméletlenül őszinte, alapos, és átfogó (ezt különösen annak fényében kell nagyra értékelnünk, hogy a regény majd 15 évvel a leírt események után látott napvilágot). Álláspontja, melyből a megosztottságot, a politikai árokásást korholja, a nemzeti egységet, az egymás iránti szolidaritást óhajtja, s megható példákkal ábrázolja, kínzóan aktuálissá teszi mondanivalóját. Ez az attitűd az egész könyvön végigvonuló, egyetemes alaphang, mely minden belviszály kapcsán féltőn figyelmeztet a széthúzás és a közöny veszélyeire.

Már az első néhány fejezetben kitűnik az az írói vonalvezetés, mely a lehetőségekhez képest a legpozitívabb végkimenetel felé terelgeti a szereplők sorsát. Ez azonban nem veszi el az izgalmak élét, köszönhetően a cselekmény ritmizálásának. Somogyváry bravúros érzékkel játszik a fátum húrjain. A történések, ahogy a való életben, úgy a regényben is a remény és a csalódás folyamatosan emelkedő és süllyedő szinuszgörbéjén haladva követik egymást, hol lassuló, hol gyorsuló tempóban. Egyetlen negatívumként a jövőre vonatkozó kiszólások említhetők fel, melyek – visszaemlékezésről lévén szó – meglehetősen gyakoriak, és némileg erodálják a feszültséget.

Az első kiemelkedő cezúra akkor következik be, amikor Dersy főhadnagyot a Nyugat-Magyarország elcsatolását felügyelő antantbizottság mellé rendelik összekötőtisztnek, Sopronba. Vele együtt izgulhatjuk végig a Rongyos Gárda félig-meddig elfelejtett, és ideológiai okokból félreértelmezett honvédő harcának történetét.

Somogyváry a frontot megjárt, puskaport szagolt katona érzékletességével, az alapos kutatómunkát felvonultató történész mélyreható ismereteivel, valamint az emberi karaktert és néplelket ismerő író érzékenységével adja vissza, miként szállt harcba egy igazságtalan döntés ellen magyar, poncihter**, horvát, bosnyák, és albán, kik a társadalom minden szintjéről, s az ország minden vidékéről siettek a nyugati végekre. Megtudjuk, miként befolyásolta az eseményeket a magyar kormány politikája, a nagyhatalmak hozzáállása, IV. Károly második visszatérési kísérlete, és miként hozta el végül a rongyosok következetes kiállása a soproni népszavazást, mely a trianoni diktátum első, sikeres revíziója volt.

Az elbeszélés ebben a részben éri el legdrámaibb, legmegindítóbb csúcsait és mélységeit. A magánélet háttérbe szorul a haza iránti kötelességgel szemben, s az egyéni problémák, örömök eltörpülnek a nemzet sorskérdései mellett, csak hogy, idővel, egy váratlan fordulat révén ismét főszerephez jussanak.

Az eddigi kritikus írói szemlélet továbbra is megmarad, s a bonyolult, többrétegű, politikai és katonai machinációk leírásának minden szintjén érvényesül, bár tény, ami tény, a felkelők fölött nem mond oly súlyos ítéleteket, mint a többi szereplő kapcsán. A korabeli osztrák, és a későbbi kommunista propaganda által időnként előrángatott visszaéléseket (erőszakos rekvirálások, útonállás) nem hallgatja el a szerző, de nem is foglalkozik velük oly behatóan, mint például a szabad királyválasztó-karlista ellentéttel, vagy a kormány látszólagos passzivitásával (bár annál többet mond, hogy az ezeket felemlítő, és elítélő mondatokat egy felkelő tiszt szájába adja).

Mindenképp érdemes közelebbről szemügyre vennünk azt a technikát, mellyel Somogyváry romantikus (ne féljünk ettől a szótól!) piedesztálra emeli a felkelők alakját. A ma oly sokat kárhoztatott pátosz – mely nélkül az irodalom csupán nyelvi matematika, steril, érzelemmentes, és így motivációra képtelen laborfizika – egy kényszerű, de annál hatásosabb távolítás révén jut érvényre.

Az író maga a történelmi távlat kényszerével küzd, hiszen az eseményeket csak közvetett forrásokból ismeri, így főszereplője is kénytelen pár lépés távolságot tartani a konkrét eseményektől. Ebből a kvázi-izolációból a hőst a felkelés egyes személyiségeihez fűződő viszonya, valamint egy egyszeri, kalandos vállalkozása mozdítja ki, de utóbbi csupán időleges állapot.
Pozíciója ugyanakkor lehetővé teszi egy kevésbé látható, nem annyira nyilvánvaló horizont, az antantmisszió, és a soproni közvélemény gondolatvilágának, és mindennapjainak feltérképezését, mely ugyan jó adag írói fantáziát is felvonultat, kétségtelenül valós történéseken alapszik.

A konfliktus tüzeinek hamvadásával, és a diplomáciai játszmák beindulásával érezhetően megtörik a cselekmény lendülete, a Lajtabánság kikiáltásával, valamint a második királypuccsal ismét két, nagyon fontos csúcsra jutunk. Utóbbi lezárulásával azonban főszereplőnket visszahívják Sopronból, s e végső cezúra után, Budapesten ismét a családi drámáé, s annak konklúziójáé lesz a főszerep.

A Civitas Fidelissima*** majd csak a zárójelenetben tűnik föl ismét, immár, mint a Szent Korona oltalma alá visszatért, magyar város.

A regény mai szemmel nézve is rendkívül olvasmányos. Az archaizáló, szokatlan szórend, és nyelvi megoldások, vagy az osztrák-magyar katonai szakzsargon egyes elemei, esetleg az idegen nyelvű részek eleinte némi fejtörést, vagy sűrű lábjegyzet-nézegetést eredményezhetnek, de még ez sem csökkenti a szöveg sodró lendületét. Ehhez hozzájárul az a páratlan verbális, és néhol történésbeli humor, mely szinte minden fejezetben sajátos erővel ragad magával szereplőt és olvasót egyaránt.

A cselekmény figurái még viszonylagos idealizáltságukban is élő, lélegző személyek, szerethető egyéniségek, akikkel könnyű azonosulni. Motivációik csupán néhány esetben hatnak mesterkéltnek, ám ennek inkább a maitól eltérő morális, erkölcsi, és etikai felfogás az oka, mintsem az írói lelemény hiánya.

A kötet külön erénye, hogy számos, a Nyugat-magyarországi felkeléshez kapcsolódó, annak apropójából született, máshol ma már nem, vagy csak nehezen fellelhető költeményt tartalmaz. De kordokumentum gyanánt viszonylag sok, korabeli proklamáció és falragasz szövegével is megismerkedhetünk, melyek kiváló hangulatfestő elemként szolgálnak.

A harci események leírása olykor még a történelem és a hadászat iránt érdeklők számára is tartalmaz meglepő, olvasásra érdemes mozzanatokat.

A 2013-as, második kiadás fizikai paramétereit tekintve az Auktor Kiadót csak dicséret illeti. Üdítő változatosság végre olyan kiadványt lapozgatni, melyet kézbe véve nem szembesülünk minden oldalon szerkesztési hibák, elgépelések, nyelvtani anomáliák tömkelegével. Emellett, a keményfedeles kötés kellemes, stramm formát ad a közel 400 oldalas műnek, és közel sem olyan körülményes forgatni, mint a manapság divatos, könnyen gyűrődő, szakadó, puhaborítós társait. A megjelenés kapcsán egyedül talán a cím förtelmes betűtípusa szemlélhető némi jogos kritikával.

Összességében nézve, Somogyváry regénye a konszolidációs folyamatok, a talpra állás kínkeserves, mégis legyűrhetetlen optimizmust és tettvágyat hordozó időszakának remek krónikája, sőt sokkal több annál. Egy morális iránytű, mely reményt, és büszkeséget ad olvasójának.

Bár a mai irodalmi kritika ezt nem tartja erénynek, talán annál fontosabb, hogy emlékeztessük az olvasókat arra, milyen az, amikor egy kötet inspirál, érzelmeket vált ki, történelmi távlatai ellenére is pozitív üzeneteket hordoz, és nem csupán eszképista beleélést tesz lehetővé.

Az És mégis élünk tökéletes példája az időtálló, határozott értékrenden, de nem ideológián alapuló mondanivalót közvetítő elbeszélésnek, melyet végre, újból máltó formában vezet kezébe az olvasóközönség.


* Idézet Lendvai István: A gárda című verséből.

Frissítés: Érdekességképpen álljon itt a teljes
költemény.

Lendvai István: A gárda

Ha minden elvész: él a gárda
hóba, fagyba, őszbe, sárba.
Arca kormos, a keze véres,
válla ragad a fegyveréhez,
kalpagja nincs, a lába rongyban,
gyomra étlen, a torka szomjan,
mégis vágja az örök marsot,
a nótája mégis harsog,
mégse tágít egy árva szál is.
Mert az Isten a generális,
láthatatlan lova fénylik,
s merre arkangyalok vezénylik:
ködbe, hóba, vérbe, sárba,
megy a gárda.

Merre jöttünk? A jó Isten tudja.
Nyomainkat homok futja.
Földgolyóbis ahányat fordult,
a szívünk vére annyit csordult,
világ ahány összeomlott,
mindegyikbe vérünk omlott,
ahányszor haltunk: nincsen száma,
kit néztünk: a csillag sincs máma,
kivel nőttünk: a szót sem értik,
aggok hozzánk, nem érnek térdig,
s jöhet elibénk száz halál is,
mégis Isten a generális,
s amerre visz, vérbe, sárba,
megy a gárda.

Merre vágunk? Csillag se mondja.
Csak hajunk lobog, s ruhánk rongya.
Bordánk alól szívünk lángol,
s az örök vágy bennünk ficánkol:
legyen már egyszer – Magyarország,
jók vigyék már egyszer a sorsát,
legyen már egyszer szép megállás,
boldog nappal és nyugodt hálás.
Unokák, ha sírunk futják:
ne is köszönjék, ne is tudják,
hogy Isten volt a generális,
s ha vert börtön és halál is:
őutána vérbe, sárba
ment a gárda.

** A soproni, és Sopron környéki németajkú lakosság
megnevezése.

*** A leghűségesebb város.

Címkék: recenzió literatúrás vitéz Somogyváry Gyula És mégis élünk

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr786709617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.