Hogy miért nyúl az ember békeidőben háborús irodalomhoz, annak számos oka van. Az egyik legfontosabb talán az, hogy igazán sosincs békeidő. A világ tele van permanens összecsapásokkal, és nem árt, ha ezek általános, elemi természetéről némi közvetett tapasztalatot szerzünk. Más, kicsit relevánsabb indok, hogy 100 évvel ezelőtt tört ki a világ első, globális fegyveres konfliktusa, melyben mi, magyarok igencsak érintettek voltunk. Mégis, a konkrét harctéri eseményekről az átlagembernek, de meg merem kockáztatni, hogy történészeink zömének sincs tiszta képe. Maderspach Viktor visszaemlékezését forgatva közelebb juthatunk a nagy háború egy kevésbé közszájon forgó epizódjának mindennapjaihoz.

covers_222854.jpg

1916 nyara, Kelet-Erdély, a szerző épp iszkonyi családi birtokán piheni ki az orosz front kétéves fáradalmait, mikor a levegőben lógó román invázió hirtelen véres valósággá válik. E kényszerű körülmény hatására lesz, az egyébként huszárkapitány Maderspachból egy gerillacsapat parancsnoka. A nélkülözhetetlen helyismerettel és szakértelemmel rendelkező hadfi mind a védő, mind a későbbi támadó hadműveletekből alaposan kiveszi a részét, s a zömmel német csapatok kötelékében egész a Fekete-tenger partjáig űzi, zaklatja az ellenséget.

Ami először bámulatba ejti az olvasót, az a szinte minden apró részletre kiterjedő, vérbeli katonai alapossággal megkomponált ábrázolásmód. Különösen a tájleírások színes, plasztikus, már-már tapintható volta miatt mi is a Retyezát ormai között, vagy Havasalföld kietlen pusztaságában érezhetjük magunkat. Minden természeti tünemény élményszerű élénkséggel elevenedik meg előttünk, s szemünk előtt láthatjuk azt a fenséges vadont, mely Maderspachnak, mint szenvedélyes vadásznak, természetes közege volt. (Nem véletlen, hogy későbbi munkái között akad olyan, mely méltán sorolható a magyar vadászirodalom remekei közé.)

Az írón sok esetben hadműveletek alatt is felülkerekedik a sportember: a nyugalmasabb, sőt, néha a veszélyesebb időszakokat is a legkülönfélébb vadak elejtésére használja föl. Gyakran pironkodik is, amiért enged a csábításnak, de az élelmezési szükségeltek többnyire kellő indokot szolgáltatnak számára hobbija űzéséhez.
Ezeket a kalandokat legalább olyan pontosan rajzolja meg, mint magukat a harci eseményeket. Utóbbiakból pedig szép számmal akad. Oly gazdag tény-, és eseményanyagot kapunk, melyet bármelyik kalandkönyv, vagy akciófilm megirigyelhetne. Épp ez az élménygazdagság az oka, hogy nem is nagyon lehet egyes történéseket külön kiemelni az események láncolatából.

A csapat tevékenységéből fakadóan nem a tömegjelenetek, és az epikus csaták dominálnak. Ezekről sem maradunk le, akad belőlük szép számmal a kötet lapjain, de inkább a relatíve kis létszámmal végrehajtott rajtaütéseké, felderítő járőrözéseké a főszerep. Maderspach valódi, erényes katona, aki mindig figyel embereire, s gondot visel rá, hogy ne hozzon értelmetlen áldozatokat, illetve jó parancsnokként sosem hagyja jutalom nélkül egyéni hősiességüket.

A cselekmény sodró lendületében alig akad üresjárat. Az események folyamatosan vonják magukkal az olvasót, és egyedül a néhol bukdácsoló, magyartalan fogalmazás/mondatszerkezetek akasztják meg a tempót. Ezt már a korabeli kritikák is kifogásolták a kötet kapcsán, és bizony nem ártott volna, ha a Lazi Kiadó munkatársai megfogadják az akkori tanácsokat. Sajnos néha találkozhatunk elég zavaró, akár a szöveg értelmi részére is kiható írói/szerkesztői hiányosságokkal, tévesztésekkel.

Érdekfeszítő olvasni, ahogy Maderspach az általa oly bensőségesen ismert erdélyi viszonyokról értekezik, számos apró, nüansznyinak ható, mégis, a későbbi konfliktusok szempontjából meghatározó motívumot árul el az együtt élő népcsoportok mindennapi kapcsolatáról (külön érdekes az erdélyi románság "felszabadító testvéreihez" fűződő viszonya, mely nem egyöntetűen pozitív).

Hadtörténeti szempontból lényeges megállapításai mind az osztrák-magyar, mind a szövetséges német, ill. bolgár csapatokra nézve számos érdekes információval szolgálnak. Korholja a gyenge délkeleti határvédelmet, ostorozza a Monarchia ésszerűtlen csapatfelhasználását (konkrétan, hogy a kiváló magyar lovashadosztályokat hagyták az Isonzó lövészárokharcaiban elpusztulni), és szibarita tisztikarát. Lovaskapitányként azonban mindig beható ismerettel, és szeretettel nyilatkozik a magyar huszárságról, mind teljesítőképesség, mind harcmodor, mind az állatállomány tartása és minősége szempontjából. Kivált a német csapatokkal szemben szereti kontrasztként felemlíteni magyar huszárság sajátosságait. Taktikailag, és katonapolitikailag is rossz lépésnek tartja, hogy Erdély felszabadítását, majd a későbbi romániai hadjáratot túlnyomórészt német csapatok hajtották végre, azt a látszatot keltve, mintha erre a magyarság önerejéből nem lett volna képes.

A német csapatok erényeként hozza föl ugyan, hogy erőforrásokban nem szűkölködnek, és technikailag is derekasan megállják a helyüket, de rávilágít arra is, mennyire nincsenek felkészülve ezek a hadosztályok a keleti realitásokra. A hiányos terepismeret, ill. tapasztalatlanság rengeteg fölösleges áldozatot követelt, sőt, eleinte a sikeres válaszcsapást is ellehetetlenítette. Az író a német tisztikar és legénység viszonyáról is érzékletes képet ad, és kifejezetten kontraproduktívnak találja azt, akárcsak a katonáskodás általános – nem életformaszerű – felfogását.

Az ellenséggel szemben is a kíméletlen, de tárgyilagos kritika hangján szól (amellett, hogy alkalmanként, jogos érzelmi kirohanásokkal is találkozhatunk). Bár csapatával nemegyszer kerül komoly kutyaszorítóba, összességében az oláhokkal való verekedést mégis joggal nevezi operettháborúnak. Az első, igazán komoly, nem csak a túlerő jogán, hanem harcértékét tekintve is veszedelmes ellenfelet majd csak a románok oldalán harcba szálló orosz csapatok fogják jelenteni, a Kelet-Regátban.

A könyv utolsó fejezeteiben bepillantást nyerhetünk Maderspach politikai gondolkodásába is. Mikor a győztes hadjárat már a végéhez közeledik, az addig pusztán katonaként (és vadászként) cselekvő, tervező lovastiszt elkezd, a szó klasszikus értelmében vett, imperialista hódító szemével tekinteni a Fekete-tenger mellékére. Fejtegetéseiben a fegyverekkel szerzett föld birtokbavételének, katonaember számára teljesen természetes koncepciója, s a további magyar birodalomépítés lehetősége merül föl. Lelkesedése a győztes harcok után érthető, ám vágyai túlzóak, a kor realitásai teljesen túlhaladták azokat. Az északról erősítésként érkező magyar csapatok pesszimizmusát, háborúval szembeni letargiáját így nem is érti egészen, akár a romániai, akár a globális hadi helyzetre vonatkozóan.

A hadseregek és a civil lakosság egyes alakjairól rendkívül szemléletes leírást kapunk, bár a jellemábrázolás inkább háttérbe szorul, sematizálódik az események leírása mellett, valamint a visszaemlékezés szubjektív jellege miatt.

Érdemes megemlíteni, hogy a történések egyes szereplői szándékosan névtelenek maradnak. Ennek oka, hogy zömük a trianoni határokon kívül rekedt, s magyarságuk, ill. a háborúban betöltött szerepük miatt a román titkosszolgálat által folyamatosan zaklatott személy volt, kikkel szemben a mű megjelenésekor a megtorlás még nagyon is reális veszély volt. Itt külön említést érdemel Omere Dencsics, a hősiesen harcoló bosnyák, akit Maderspach egyenesen úgy ábrázol, mint aki életét vesztette a harcokban, bár később, a Nyugat-magyarországi felkelésről írott visszaemlékezéseiben, mint élő harcostársat, sőt szervező egyéniséget említi.

Ennek az eljárásnak egy sajátos, olvasás szempontjából kifejezetten zavaró fajtája, amikor Maderspach az egyes szereplők nevének csupán első betűjét használja megnevezés gyanánt, majd később mégis leírja teljes nevüket. Ezt a szerencsétlen megoldást a szerkesztői hanyagság rovására kell írjuk, mert ha az eredeti írói szándék a nevek eltüntetése volt is, ma már ezt semmi sem indokolja, viszont olvashatóság szempontjából rendkívül körülményessé teszi a szöveget.

Ezt leszámítva azonban viszonylag kevés szerkesztői hiányossággal találkozunk a kötetben. A 250 oldal körüli könyv jól illeszkedik a kiadó többi, azelőtt indexen lévő magyar művet felvonultató sorozatába, melynek jellegzetes fekete, kemény borítója bármely  családi könyvtár ízléses díszét képezi.

Ha valaki kíváncsi egy veterán magyar hadfi kalandos, mozgalmas, a háború szörnyű, és vidám oldalát egyaránt bemutató, a gerillaharc mindennapjaiba bepillantást engedő visszaemlékezéseire, mely legalább annyiszor csal széles mosolyt az olvasó arcára, mint ahányszor a szívét szorongatja, annak bátran ajánlom Maderspach Viktor e színvonalas irományát.

Címkék: recenzió literatúrás Maderspach Viktor Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr736733455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása