Nem vagyok egy lassan olvasó típus, Benedek Elek – minden, a magyar ifjúsági irodalom igazi gyöngyszemeit magához közel érző olvasó Elek apója – életrajzi regényén azonban hajszál híján öt hónapig képtelen voltam átrágni magam. Ennek pedig nem csupán a több mint 500 oldalas terjedelem volt az oka, sőt talán az a legkevésbé. Az igazi akadály, paradox módon, pont a téma kivételes, szépséges tragikuma, és tragikus szépsége, és az író magával ragadó ábrázolótehetsége, amivel megörökíti életét és korát. Úgy pedig nehéz gyorsan haladni, ha az ember két-három bekezdésenként kis híján elpityeredik, hol a gyönyörűségtől, hol a sorokból feltörő fájdalomtól.

benedek_elek_edes_anyafoldem.jpg

Mert fájdalom, az bizony van, bőven. Már az első fejezet előre sejteti, hogy a komoly téma egyben komor is lesz, még ha ezen a későbbiekben az író erőnek erejével is igyekszik tompítani. Ami a regény keletkezésének körülményeit tekintve nem lehetett egyszerű bravúr, hiszen az iromány sorai az 1919-es vörös rémuralom ideje alatt kerültek papírra, s eredetileg nem a nagyközönség számára íródtak.

De ne szaladjunk ennyire előre! A huszadik század eleji sokk máig tarajzó hullámainál ugyanis – Elek apó szerint is – fontosabb az, amit ezek a hullámok elmostak, és valószínűleg sosem vetnek partra többé. Ebből a szempontból igazán hiánypótló, és sajnos azt kell mondjam, unikális az Édes anyaföldem, s maga az alkotói törekvés is. A vaskos kötet bő kétharmadát ugyanis nem a nagy tragédiák, az első világháború, az erdélyi oláh betörés, a forradalmak öldöklő, esztelen káosza, vagy Trianon teszik ki. Természetesen ezeknek is jut szerep, jut hely, de nem ezeken van a legfőbb hangsúly.

Az igazi főszereplő maga a székely nép, a Benedek nemzetség, és Erdély. Előző, és jelen generációk legendás alakjai vonulnak föl szemünk előtt, és a székely néplélek csodás vonásai elevenednek meg hihetetlen intenzitással, s mindezt az elegyet az erdélyi tájak dajkálják ölükben. Az író képeiből, szóhasználatából, minden egyes betűjéből csak úgy árad a népe iránti szeretet, a családja iránti mély tisztelet, és ragaszkodás. A dolgok magától értetődő folyamatainak tudatos, alázatos, odaadó szolgálata jellemez minden megszólalást, a természet rendjének olyan fokú elfogadása, és megértése hatja át a könyv lapjait, mely a mai ember számára igen csak furcsa, viszont mindennél tanulságosabb lehet.

A jelen mentalitás számára sokszor nehezen értelmezhető, az előző rendszer által pedig egyenesen gyűlölt és tagadott világot az író mégsem holmi túlromantizált színpadi díszletként tárja elénk. Kertelés nélkül rámutat a rengeteg politikai, társadalmi, gazdasági, és sok egyéb terülten meglévő hibájára, melyek túl sokáig mételyezték az erdélyi és a tágabb magyar társadalmat egyaránt. Nem rest érinteni a ’48-as emlékezetből fakadó megosztottságot, a Ferenc József-i ambivalenciát, a már akkor is jócskán létező (és sokkal korábbra visszanyúló) város–falu ellentétet, Budapest idegenszívűségét, vagy éppen a társadalmi osztályok, hivatások, tájegységek közötti feszültségeket. Mind-mind kényes kérdés, melyek mindegyike sokkal több törődést igényelt volna a kor politikai elitjétől (akik szintén nagyító alá kerülnek, hisz Benedek Elek országgyűlési képviselőként igen közel kerülhetett a haza sorsát irányítókhoz, akik meg is kapják a magukét…), és mindegyikük egy-egy potenciális szög volt a trianoni koporsóban. Ám még együttesen sem lettek volna képesek előidézni azt, amit a nagy háború elvesztése előidézett. (Egy dolgot kerül csak szemérmesen: a zsidókérdést, de ezt is inkább az ízlésesség okán.)

A korántsem tökéletes, de a tökéleteshez jóval közelebb álló viszonyokat a háború zilálta szét végleg. Az addigra már sok mindent látott, sok mindent megélt, és egy élet munkáját megkoronázni készülő Benedek Elek világosan látja, milyen végzetes kalandba sodorta a Monarchiát a szarajevói merénylet. A világégés eget-földet indító katasztrófájából az egyszerű emberek, a hátország összeomlását, és elbestializálódását éli meg a birtokára visszavonult, agg írófejedelem, s borzadva nézi, mint dől össze körülötte erkölcs, norma, jóérzés, gazdaság, állam, és rend. Ekkor kezd bomlani a régi világ szövete, melynek jeleit előbb csak finoman érezzük a színfalak mögött settenkedni, majd a maguk rút valójában is láthatjuk parádézni.

Szívszorító, már-már a látomásos elbeszélések traumatikus delíriumában jelenik meg előttünk az 1916-os román offenzíva elől való menekülés. A Budapestig tartó vonatút, a menekülés kálváriája az első nagy törés az öreg író számára: nem a halál lehetősége, vagy a nincstelenség réme riasztja, hanem az otthon, az ősi föld, a hátra hagyandó jövendő elvesztése rendíti meg igazán. Az, hogy az általa oly jól ismert világ és a természet rendje fölborult, oda az isteni igazság, mely annak, s övéinek rendeli a földet, aki egy élet verejtékével megművelte azt.

Ezt a traumát követi sorra a többi: a Károlyi-puccs, melynek „főhőséről” szintén érzékletes képet kapunk; a kommün tébolyult időszaka, ahol a kommunista mentalitás mélységeibe nyerünk bepillantást, majd az önkéntes, vidéki száműzetés, amikor is megszületik ez a kötet.

Az utolsó fejezetben már a könyv szerkezete is szétzilálódik kisebb, napló-, és levélrészletekre (az egész itt törik el igazán). Ambivalens módon pont akkorra, mikor az ország, úgy ahogy kezd kilábalni a közvetlen veszedelmek közül, és az élet ismét közelíteni kezd az élhetőhöz, de az író sorsára most személyes tragédiák ólom súlyai nehezednek…

Minden tiszteletem a Helikon kiadóé, hogy ennyi évtized után, 2013-ban végre, ismét cenzúrázatlan, csonkítatlan valójában hozták forgalomba ezt a kiváló olvasmányt. A könyvről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Már megjelenése is kifejezetten ízléses, s bár nem vagyok a puha védőborítók híve, az alatta rejtőző strapabíró, minőségi kemény fedél kárpótol ezért a kis kellemetlenségért (Bányász Éva letisztult, hangulatos borítógrafikája egyébként külön dicséretet érdemel).

A szerkesztésre szintén nem lehet panasz, az 540 oldal figyelmes átböngészése során mindössze két értelmi hibát, és három-négy elgépelést találtam, ami egy ilyen monstre kötetnél kiemelkedően jó teljesítmény. A könyv külön erénye a székely és idegen nyelvű kifejezéseket összegyűjtő szómagyarázat, valamint a két kötetes tagolást rendkívül átláthatóan, világosan visszaadó tartalomjegyzék.

Az Édes anyaföldemet szívből merem ajánlani mindenkinek, aki kicsit is vágyik rá, hogy megértse a magyarság elmúlt, kicsivel több, mint száz esztendejét. Ebben a kötetben nagyon sok miértre választ kaphatunk, és rettentő sok olyan dolgot tudhatunk meg az egykor volt „boldog békeidőkről”, amit máshonnan, pláne a fősodratú történelem-, ill. irodalomtudomány keretein belül hiába is keresnénk. Ha rajtam múlna, ez a kihagyhatatlan mű azonnal fölkerülne a kötelező olvasmányok listájára, mert érzésem szerint minden magyarnak legalább egyszer illenék elolvasnia.

Címkék: Benedek Elek literatúrás Édes anyaföldem!

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr157480656

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.