Szabó Dezsőt, a XX. század magyar irodalmának nagy magányosát divat szidni, ilyen-olyan jelzőkkel megbélyegezni. Épp úgy, ahogy már saját korában is az volt. Őszintén, objektíven szemlélni, és megérteni sosem volt sikk. Ma sem az. Talán mert korántsem olyan könnyű feladat, mint amilyennek elsőre látszik. Mert ahhoz, hogy értsük, pont úgy kell eljárni prózájával, ahogy ő maga járt el alkotói metódusában a világgal: alapos megfigyeléssel, a folyamatok mélyére ásó, holisztikus igazságokat kutató, s ezeket egy felsőbb, isteni erkölcs szemszögéből mérlegre tevő attitűddel. Ezt a kérlelhetetlen módszert fő művének, Az elsodort falunak folytatásában, a Megered az eső-ben szinte tökélyre viszi.

szabo_dezso_megered_az_eso.jpg

Hatalmas kár, hogy az író a küldetéstudatában mélyen megsértett, tehetsége pitiáner vitatása miatt dacos művész hirtelen haragjával torzóban hagyta e, csonkán is nagyszerű, könyvét. Ahogy minden idők legvagányabb előszavából kitűnik, 1931-ben valósággal koloncként dobta jobb sorsra érdemes gyermekét (melytől csak újabb pofonokat remélt, s végül kapott is) a Bartha Miklós Társaság gondozásába, kezdjenek vele, amit nem szégyellnek, ő továbblép, disznók elé több gyöngyöt nem vet, agyő!

Bartháék persze így is kiadták, szerény siker mellett, az írói koncepcióhoz a leghalványabb nyomokban sem kötődő küllemmel. Mentségükre legyen szólva, egyrészt, valószínűleg ők is a Szabót végtelenül félreértelmezők népes táborát gyarapították (bár a társaság működéséből kiindulva, ez a kevésbé elképzelhető), kiknek imponált ismertsége, másrészt a történetben az antiszemita, vagy éppen antikommunista felhangokat vélték a kor olvasói számára legjobban marketingelhetőnek. Utóbbival nem is lőhettek nagyon mellé, de akkor mégis, mire számítson a jelen kor olvasója? Egy fajelméleti pamfletre, mely kényelmetlen sérelmeket rángat elő fölöslegesen abból a történelmi ládafiából, amelyről „nem illik” beszélni, s ezért úgy csinálunk, mintha nem is létezne?

Korántsem. És ennek csak egyik oka, hogy az író mindig is grandiózusabb, időtállóbb kérdésekkel foglalkozott, mint a történelem puszta, múló eseményei. Nem az elfuserált forradalmak (vagyis, az elkészült szövegben még csak a Károlyi-forradalom) tényét, megítélését tűzi tollhegyre. Mert forradalomra szerinte is szükség volt, bármilyen furcsán is hasson ez elsőre. Szabó Dezső a nemzeti forradalmat hiányolja, s a tehetséges, alulról jövő, új vezetői réteget, mely nem mozdult, s politikai fantaszták, kalandor kóklerek, vagy csupán egyszerű kretének kezébe hagyta hullani a hatalmat. Ez nem zsidó szereplőinek egyik fő bűne (hangsúlyozni kell, a létező szövegben, hiszen pont az egyik meghatározó karakter politikai aktivizálódásával marad félbe a könyv). Ellentétben azzal a népszerű tévedéssel, miszerint a zsidókkal való „kokettálás” terhelné leginkább jellemüket.

Akkor nézzük, milyen célt is szolgálnak itt az antiszemita elemek. Elsőre nehéz dolga van ezekkel az olvasónak, főleg, ha felszínesen, a mai kor dogmái felől közelít a kérdéshez. A Szabó által a zsidókra alkalmazott jelzők, leírások, képek korántsem hízelgőek, de ha egy kicsit közelebbről vizsgáljuk, s egymás mellé helyezzük őket, rögtön világos lesz, mi is a valódi szerepük. Hisz az a végtelenül túlzó, önmagát mindig túllicitáló forma főbb elemeiben, az író nyelvi gazdagságához és leleményességéhez képest, primitíven pongyola, repetitív, sematikus. Hogy mást ne mondjak, rajzfilmszerű. Konkrétan olyan, minta a korai, fekete-fehér Disney-alkotások cilinderes, köpenyes, ördögi, bajuszpödrő karton-antagonistái sorjáznának előttünk. És tulajdonképpen pont ez történik. A szerző nem piszkolja be tollát a forradalmak vezetőinek nevével, még a holdudvaruk emblematikus alakjait sem említi meg (egyedül tán Adyt, de őt is csak futólag). Némelyikükre ráismerhetünk a Galilei Kör jeleneteiben (pl.: Jászi Oszkár – Jórend Ernő; báró Hatvany Lajos – báró Hetényi-Kohner Tibor; Hock János – Zakár Anasztáz; hogy csak néhányat említsek), de összességében önmagukon túlmutató, a kor közhiedelmében létező sztereotípia-mumusként tárulnak elénk. Többségében nem tetteik, hanem a szerző által előcitált élettörténetük jellemzi őket, még jobban távolítva alakjukat az olvasótól. Szemben a nem zsidó karakterekkel, akik legtöbbször tetteik, megnyilvánulásaik alapján kommunikálnak velünk, világosan mutatva, kiken is van az igazi fókusz.

Tehát, az antiszemita klisék (és nem az antiszemitizmus maga; fontos különbség!) szinte parodisztikus kontrasztanyagként jelennek meg, s önmagukban csupán tódító, felfújt díszletek, ahogy maga a forradalom is. Ennek konkrét, „jeles” eseményeivel nem, vagy csak elejtett félmondatok szintjén találkozunk (szemben pl. Tormay Cécile Bujdosó könyvével). Az egész folyamat, a zűrzavarba fúlt pesti utca, a történelem vajúdó pillanatai csupán gyenge hangulatvilágításként szűrődnek föl a tabáni Hadnagy utca elszigetelt, de teljesen persze nem független nyomorába.

Szorosan ezzel a misztifikáló képalkotással függ össze a másik véglet, a hazafias viselkedés héroszainak bemutatása. Az ő megjelenésük jóval ritkább (az arányok a valóságban is hasonlóak voltak), de ha lehet, még plakátszerűbbek, semmitmondóbbak, mint a szarvas-patás, zsidó karikatúrák. Szenvelgés, és anekdotás regényesség sugárzik belőlük, ami minden – jobb szó híján – történelmi hasznosságot kiöl belőlük (nem véletlen, hogy legjellemzőbbikük egy, éjjel Budapest utcáit „kísértő”, meg nem nevezett színésznő).

Fontos kiemelni, hogy a regénytöredéknek nincs protagonistája, nincsen főhőse, csupán szereplői vannak, akik túlnyomó részt egyáltalán nem szerethetők. Többségük tagja, vagy valamilyen kapcsolatban áll a Kovács családdal (esetleg Gombosékkal, de nekik nem jut elég szerep). A népes família mellett – melyhez az író valószínűleg saját családi köréből kölcsönözte a szereplőket – miriád mellékszereplőt kapunk, akik váratlan hirtelenséggel tűnnek föl, majd ugyanúgy vesznek az események sodrásába. Ez a hőstelenség, amellett, hogy hihetetlen életszerűséget kölcsönöz a műnek, nagyon jól megágyaz a kemény írói kritikának is.

Ugyanis a fő cél a magyarság egészének, úgy mint etnikumnak, és úgy mint nemzetnek, a lehető legszigorúbb bírálata. Szabó Dezső lantján az elszalasztott történelmi lehetőség búja jajong, s ennek fő okát a magyarokban látja. Nem a zsidókban, nem Károlyiékban, nem az antantban, nem a kommunistákban, hanem a régi világ hibáit levetkőzni nem tudó, vagy akaró, annak felbomlása után továbblépni képtelen, és a háború által szinte végtelenül megtört nemzet fiaiban, lányaiban.

„Ítélje meg mindenki magát a saját lelkiismerete szerint, az emberi jóság és kötelesség mértékével.” – hangzik a töredék kulcsmondata (a tanári és a diáki hajbakapások kulcsjeleneteinek betetőzése gyanánt), mely egyben Szabó Dezső szemléletének kvintesszenciája is. S szereplői szinte folyamatosan ezt is cselekszik: egyéni, vagy nemzeti szinten, folyvást önvizsgálatot gyakorolnak, s lelkük mélyén mindannyian(!) tudják, hogy könnyűnek találtattak, elbuktak a próbán (aki nincs tudatában ennek, az ettől csak még szánalmasabb, még tragikusabb lesz). S az ezzel való szembenézés, vagy inkább a szembenézés képtelensége lesz legfőbb mozgatórugójuk. A legnagyszerűbb, és a legaljasabb tettek is ebből a be nem vallott bűntudatból fakadnak, amely minden karakter mélyén ott figyel, mint egy dagadt, undormányos pók, s egyre kétségbeesettebb dolgokra sarkall mindenkit. A társadalmi normák korlátjának leomlásával a belső démonok elől is egyre inkább omlanak el a falak, s a szörnyek tombolását a racionális én – hogy az író hasonlatával éljek – mint a részeg emberben meglévő csepp józanság, egyre borzadtabban figyeli. Ugyanez a rejtett, letagadott érzés menti föl a legcinikusabb, vagy kegyetlenebb önsorsrontást, nemzetvesztést, vagy inkompetenciát is. (Utóbbi különösen a galileistákra vetítve érzékletes, mikor rádöbbennek, milyen hurokba is dugták saját nyakukat, amikor a hatalom megszerzése érdekében mindenre kapható, bűnöző alakokkal szövetkeztek, ám ki már nem bújhatnak belőle, így mindenféle,  saját maguk előtt is gyönge lábakon álló önigazolást keresnek hibáikra.)

Sokkal több, és sokkal jelentősebb mondanivalóval bír tehát ez a méltatlanul elfeledett, s félbehagyott történet, mintsem azt a felületes szemlélő gondolná.

A regény nyelvezete és stílusa pártalan atmoszférát teremt, mely nyelvi gazdagságával, furmányos szóképeivel egy percig sem ereszti az olvasót. Ennyi hasonlat, ennyi trópus, mint amennyi Szabó Dezső tehetségéből előszikrázni képes, kevés más szerzőnél figyelhető meg. Eleinte talán kissé túl tömény is ez a rengeteg hangulatfestő elem, de az írói világ nagyon hamar beszippantja az olvasót, és olyan erővel ragadja magával, hogy a váratlan lezárás sokkol, s a függőség hiányait hagyja bennünk. (Emlékszem, először mennyire nehézkesnek éreztem ezt a prózát, mikor belevágtam Az elsodort faluba, félbe is kellett hagynom, pont emiatt. De itt sokkal sikerültebb, természetesebb, harmonikusabb az összhatás.)

A Lazi kiadó mindenképp óriási szívességet tett a magyar olvasóközönségnek, hogy 2012-ben előásta a homályból a soha meg nem született trilógia második, megakadt darabját. A kemény borítós kötet a sorozattól megszokott, jól ismert küllemmel jelent meg, ilyen szempontból nem is lehet rá panasz. Szerkesztését tekintve viszont égbekiáltó hiba, hogy az előszó első oldaláról teljesen hiányoznak a mondatzáró írásjelek. Ezt a röhejes baklövést nem tudom szó nélkül hagyni, pláne, mert kis híján a sarokba vágtam a kötetet, mikor szembesültem vele... Hála égnek, később javul a helyzet, és egy-két elgépelést leszámítva hibátlan szöveget kap az olvasó.

Ha az előszót külön kiemeltem, akkor még inkább olvasásra érdemesnek kell ajánlanom az „Utóbúsulást”, mely rengeteg tévhitet eloszlat, és rávilágít az írói motiváció lényeges elemeire. Ezt külön ajánlom azok figyelmébe, akik könnyelműen skatulyázzák be a XX. század első felének íróit, s ünneplik, vagy éppen kárhoztatják őket vélt, vagy valós antiszemitizmusuk, sovinizmusuk... stb. okán.

De nekik is inkább azt tanácsolnám, adjanak esélyt ennek a rövid, 238 oldalas könyvnek, mert bizony meglepő mértékben képes árnyalni a kényes kérdésekről, de úgy általában a világról való gondolkodást. Ennél arcbamászóbb, sokkolóbb, nyersebb, mégis tündéribb, atmoszférikusabb horizonttágítót nem is ajánlhatnék jelen pillanatban.

*Idézet a regényből. (Érteni az fogja, aki elolvassa ;) )

Címkék: recenzió Szabó Dezső literatúrás Megered az eső

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr247491002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.