Innentől nyugodtan hívjon mindenki Nemnormális bácsinak, avagy büszkén jelenthetem, új fokozatot sikerült elérni a szabadtéri öntökönszúrás nemes-patinás sportágában...

Történt ugyanis, hogy tegnap lejárt a bérletem, ami egy hajszálnyit se lenne meglepő, vagy érdekes, ám a körülmények, és a bolygók szerencsétlen együttállása végett nem állt módomban újat venni. Még ez se lenne problematikus, ha a Tímár utcához viszonyítva nem a világ alfelén lenne a legközelebbi vásárlási opció (az pl. milyen már, hogy a Flórián téren egyszerűen nincs mód, annak ellenére, hogy van olyan forgalmas, mint bármelyik másik placc, és még csak egy jegyautomata sincs...), ahova persze leginkább csak busszal tudok eljutni. Így ma arra kényszerültem, hogy alternatív utakat találjak a BKV-Halálcsillag legközelebbi lerakatáig, a Margit hídhoz.

4-5 óra alvás, és intenzív nem táplálkozás után már voltam annyira delíriumos állapotban, hogy jó ötletnek tűnjön biciklivel megtenni a távot, hiszen tényleg nem nagy ügy. A tudatom naivan figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy kint ordenáré szutyok idő van, lábat lógató esővel, és kitartó északi széllel.

A Margitig nem is volt gond eljutni, maga a bérletvásárlási aktus pedig egy Kassák-versbe kívánkozó élethelyzet volt, szóval eddig a pontig jöhettem volna magamnak egy buksisimivel, meg egy jutalom golyórágóval, de persze megint nem tudtam, hol a határ, és mikor kell abbahagyni a dolgokat.

Ugyanis annyira fölbátorodtam a kis akciómon, hogy úgy voltam vele, egye penész, a Batthyányra még elnézek. Ott persze már úgy voltam vele, hogy megy ez mint az álom, szóval meg se állunk a Várkertbazárig. Amikor már az Erzsébet híd alatt űztem Telivért, hirtelen akkorát kordult a gyomrom, hogy azt hittem ott helyben kettéesek. Persze ezzel az összes többi amortizáció is kegyetlen gyorsasággal realizálódott az agyamban, és azzal a lendülettel elkezdett sajogni a tegnapi koncerten szerzett összes zúzódásom, valamint a kialvatlanság méretes kőtörőkalapácsa is hókon nyomott.

Ilyen állapotban indultam vissza, mikor is tudatosult bennem, mitől jöttem én olyan jó tempót: bitang fain hátszelem volt, ami egy csapásra orkánszerű szembeszéllé avanzsált. Így kb. a tüdőmet kiköpve, teljesen leharcolt állapotban estem haza úgy egy órája. Jelenleg szubatomikus szinten is fájok, és olyan receptoraim sikítanak a megváltásért, amik létezéséről eddig halvány gőzöm se volt.

Tanulság: Legközelebb ennyire emberalatti állapotban, ha a fene fenét eszik is, akkor se megyek bicajozni, mert abból csak a nehézkór, meg a döghalál van. Pont.

Persze ettől még teljesen büszke vagyok erre a teljesítményre, a virágokat az öltözőbe kérném :D