Tegnap végre sikerült megnéznem James Cameron és Robert Rodríguez közös gyermekét, a Yukito Kishiro mangája által ihletett Alita: A harc angyalát, és azt kell mondjam, nem csalódtam.

Ezúttal pure, szomorkás nosztalgia.

Kissé furán hathat, hogy nem egy útleírással veszi fel a fonalat a kontentgyár, most, hogy hazatértem az egyhetes spanyolországi kiruccanásomról, de nem kell aggódni, lesz majd az is (remélhetőleg). Az alábbi bejegyzést viszont már az utazás előtt fel akartam rakni, de sajnos nem jutott rá időm a készülődés hevében.

A jó múltkor egy társalgás során szóba került, hogy kinek mi a kedvenc költeménye, én pedig akkor nem tudtam pontosan felidézni az egyik olyan irományt, ami attól a perctől kezdve komoly versenyben van ezért a címért, hogy lassan húsz évvel ezelőtt kezem ügyébe keveredett Mester Attila Hangulatjelentés címre keresztelt, vékonyka, a címadásnak megfelelően a kommunista állambiztonság által használt sárga színű borítóval ellátott kötete.

Mint egy rossz álomban, itt vagyok és itt vagy újra,
a hús feszül, az idegrendszer íjra húzva.
A holnap megint a semmi sincsen, a holnap ismét nincs tovább,
de a pillanatban ott bujkál, mint kósza himnusz: a más-világ.

Magamban, de nem egyedül
várom, hogy majd megürül
az az egyetlen ülőhely,
ahol kettő már nem fér el.
Foglalt tábla asztal alatt,
valaki hagyott is poharat,
de nedű már nincsen benne.
Lassan-lassan zár az este,
zár az égbolt, zár a föld,
az idő is már máshol tölt.
De csodát lát a vendégsereg:
éjfélkor jön a kikelet!

***

Állókép, rövidzárlat.
A pultosok be sem zárnak.
Elmarad a szörnyű másnap.
Félig a pohár: varázslat.

A tegnapi hírügyelet közben a szokottnál is levertebben böngésztem a kormány háza tájáról érkező sajtóközleményeket, melyekből megtudhattam: mindenki, de tényleg mindenki mögött Soros György áll, akinek pedig szarul megy, annak csak miatta megyen szarul. És kezdtem átérezni, milyen lehetett a kommunizmus alatt a "nyugati imperializmus aknamunkájáról" szóló propagandafanfárokat hallgatni.

Rengeteg előnnyel és élménnyel jár, ha az ember újságíró, többek között olyan emberekkel is módjában áll beszélni, megismerkedni akikkel amúgy csak a sajtótermékek lapjain futhatna össze. Ez a bejegyzés azonban nem egy ilyen találkozásról fog szólni, ugyanis vagyok abban a privilegizált helyzetben, hogy elmondhassam magamról: Perlaky-Papp József tanárom volt, méghozzá nem is akármilyen.

Szokásos életkép, a 9-es buszról: egymás hegyén-hátán álló-ülő, kifacsart pozícióban utazó tömeg. Kb. a Nyugatinál fölszáll Hajléktalan, és Hajléktalanné. Innentől csak erős idegzetűeknek.

Az első, ami fölkelti az ember figyelmét/éberségét, az odor. Megszokott dolog, a rutinos utazót már a hányinger sem kerülgeti olyan intenzitással tőle. Több tonnás reklámszatyrok. Igen, ez is szokásos, dűl is, borul is össze-vissza az egész, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Hangazavar, egymás szinte gépies szidalmazása. Ó, hogy ez egy ilyen műsor lesz, remek, nem tudtam, mi hiányzik az év végi hajtás őrületéhez...

Ma, minden szándékommal teljesen ellenkező módon, sikerült megbotránkoztatnom egy fél buszt, illetve egy komplett buszmegállót.

Történt ugyanis, hogy hazafelé menet vártam a 97E-t, egy már-már tornádó erejű szélvihar kellős közepén. A menetrend alá felkalapált, vidám, narancssárga kuka (csak zárójelben: tényleg nem tud kihalni ez a végtelenül gejl kukatípus Budapestről? nem hiszem el, hogy nincs ennél jobb/effektívebb dizájn a cucializmus óta...) súlyosan lefejezett állapotban nyekergett az oszlopán, egészen addig, amíg egy elemi erejű löket jól földhöz nem csapta.