Ünnepi útravaló

 2013.12.21. 11:00

Emlékszem, tavaly karácsonytájban egy házaspár undok, nemhogy nem ünnepi, de már-már nem is emberi viselkedése húzta ki nálam a gyufát. Idén ugyan kissé más a helyzet, de most sem tudok szó nélkül elmenni egy roppant kellemetlen élmény mellett.


Mindenekelőtt tartozom egy nem túl meglepő vallomással: nem szeretem a népligeti buszpályaudvart. Semmilyen tekintetben. Ronda, szűkös, funkciójának ellátására majdhogynem alkalmatlan épület, a környék elhanyagolt és rendetlen, akárcsak a rengeteg ember többsége, aki ott megfordul.

Jövőre lesz 10 éve, hogy rendszeresen távolsági busszal járok föl Pestre, ennyi idő alatt pedig nyugodtan mondhatnám, hogy "láttam én már mindent", és valamennyire talán még igazam is lenne. De mivel a közösségi közlekedés, legyen szó távolsági, vagy helyi formájáról, potenciálisan kimeríthetetlen tárháza a félresikerült, kényszeres emberi interakcióknak, hát tartózkodom az ilyen végletes kinyilatkoztatásoktól.

Tegnap, egy végtelennek tűnő hét lezárásaként ismét kénytelen voltam keresztülmerészkedni ezen az elátkozott frusztrációkupacon, ahol mindig, mindenki ideges, senki sincs tekintettel senkire, és mindenki elsőnek akar a gépjárművekre kerülni (ami talán a legrosszabb az egészben, hogy a BKV-turizmussal szemben itt az embernek muszáj annyi időt eltölteni a leendő utastársakkal, hogy ez a mentalitás, szégyenszemre, potenciálisan rá is átragadjék...).

Azonban tegnap (nem is annyira) kirívó attrakció dobta föl az amúgy is elég zaklatott miliőt. Már a jegyvásárlás roppant hálás procedúrája közben feltűnt az elkövetkező egy órányi, mélylélektani pszichodrámába, és némi fanyar börleszkbe csomagolt kínszenvedés főszereplője. Először a jelenlétét kísérő, elviselhetetlen odor csapta meg a sorban állók orrát, majd a következő, enyhe ízlésficamra utaló, vizuális sokkterápia imbolygott el mellettünk a kasszához: bilikék pufidzseki, melynek minden bélése, extra úszógumiként, valahol deréktájon gyülekezett, lehetetlenbarna flanelnadrág, szürke sapka, ami úgy állt, mintha tulajdonosa minimum egy karácsonyfacsúcsdíszt rejtegetne alatta, és végül az örök elnyűhetetlenség szimbólumaként a makkos cipő.

Az úriember a rosszalló tekintetekkel mit sem törődve félrependerítette az épp soron következő kishölgyet a kassza elől, majd enyhén emelt, bor áztatta hangon vonta kérdőre a pénztárost, mégis honnan, illetve mikor indul a bonyhádi busz (én ekkor látványosan imádkozni kezdtem minden, általam ismert/elismert felsőbb és világi hatalomhoz, hogy ugyan kíméljenek már meg attól, hogy ezzel a jelenséggel kelljen együtt utaznom...)?

A választ megkapva, illatfelhőjét hátrahagyva (nem csak) örömittasan távozott az 1-es megálló irányába, ahová nemsokára én is kénytelen voltam követni. Remek időzítéssel pont akkor értem oda, mikor épp egy rossz buszra való felszállással próbálkozott. Friss borotvavágásokkal az öncsonkítás határáig szabdalt arcán egyszerre terült szét az alkoholmámor, a szertefoszlott remények fölötti keserűség, és a jogtalan indulat: hát, mi az, hogy őt nem engedik föl arra a buszra, ami nem is arra megy, amerre neki mennie kell (költői kérdései kevésbé voltak szofisztikáltak, így betűhív közlésüktől inkább eltekintenék)!? Tudtam, hogy feledhetetlen izgalmaknak nézünk elébe.

Időközben föltűnt, hogy rémünket szemlesütve, kissé úgy csinálva, mint aki ott sincs, egy izgága, nyurga srác követi föl-alá, Sancho Panza módjára hurcolva szegényes poggyászát. Felteszem szegény gyerek a pasas unokaöccse (vagy valami hasonlóan távolabbi rokona) lehetett, egyéb okot nehéz lett volna találni arra, miért kísérgeti oly birkatürelemmel a fószert. A meghiúsult buszfoglalást még kb. 3-4 hasonló akció követte, ugyanolyan színvonalon, hasonló eredménnyel.

Ekkor már időben reális közelségbe került a kiszemelt járgány, ám úriemberünk, és hű segítőtársa (akinek egyszer nem jutott volna eszébe megakadályozni a hapsi próbálkozásait) nem igazán tudták helyesen értelmezni a kivetítő rejtélyes üzenetét, miszerint nekik, szerencsémre, egy másik megállóban kellene várakozniuk, mert oda jön a falujáró járat.

Ehelyett izgatott kupaktanácsot tartottak, hogy milyen jó lesz végre leülni. Emberünk örömét széles gesztikulációval, és illuminált dülöngéléssel egészítette ki, melynek során többeket kis híján fellökött, vagy arcba vágott. Mikor begördült a masina, természetesen, ők voltak az elsők, akik lerohanták a sofőrt, lelkesen lobogtatva a jegyüket, már hátsójuk alatt érezve az ülés melegét. Nehéz szavakat találni arra a patáliára, ami aztán robbant ki, hogy a pilótaúr közölte, nem erre a járatra szól a jegyük. Volt ott a sapkán ugrálástól, a trágárkodáson át, a volánosok felmenőinek emlegetéséig minden, majd mint Zrínyi rontottak ki a buszból, dúlva-fúlva lökdösődve, hogy ilyen csúnyát átverte őket a busztársaság...

Az egész történetben egyedül a fickó mellett loholó salpajt sajnáltam, aki feszengős vigyorral az arcán volt kénytelen tűrni, hogy ez a marha bolondot csináljon saját magából, és belőle egyaránt.

Igazán nem hiányzott így ünnepek előtt ez a kis útravaló a székesfővárostól, de nem is Budapest (és nem is a 2013-as év) lenne, ha nem hasonló élményekkel búcsúzkodna. Sebaj, remélem azért senkinek nem lesznek ilyenek az ünnepek, és az újesztendő is csak jobb dolgokat tartogat ennél.


Ezúton kívánok mindenkinek békés, áldott, és meghitt karácsonyt!

Címkék: megtörtént

A bejegyzés trackback címe:

https://diohely.blog.hu/api/trackback/id/tr235703103

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása