Kedves mindenki! Mindenek előtt sajnálom, hogy ilyen sokáig nem írtam ide, de mindenféle személyes, munkahelyi, egészségügyi... stb. dolgok okán az elmúlt időszakban a blogolás igen csak sokadlagos tényezővé sorvadt életemben. A mostani bejegyzéssel ismét vissza szeretnék térni e nemes tevékenységhez, mert bevallom, hiányzik, de sajnos az intenzitás drasztikus növekedésétől egyelőre nem kell tartani. Az idei évet valószínűleg ezzel a személyes hangvételű firkálmánnyal zárom, bár a fene tudja, lehet, hogy lesz még valami, ami kikívánkozik belőlem.
Sok minden történt az elmúlt, kicsivel több, mint egy évben, amióta útjára indítottam a Dióhelyet. Kaptam az élettől hideget-meleget, ahogy ezért az oldalért, vagy az itt megjelent bejegyzések némelyikéért is. És, most üdv sablonföldön, de egyiket sem bántam meg. Hosszú idő után ez volt az egyik legjobb évem, és ez, visszagondolva, nagyon sokat jelent számomra. A blognak pedig igen nagy szerepe volt, és van ebben. Ennek a kezdeményezésemnek is betudható, hogy 2014-ben megpróbáltam tudatosan, és ténylegesen élni az életet. Rájöttem rengeteg hibámra, de sok erényemet is helyretettem magamban.
Az sem utolsó teljesítmény, hogy végre direkte figyeltem arra, hogy alakul egy évem általános dinamikája, akár bioritmus, akár hangulat, akár aktivitás szempontjából, és most már tudom, mikor kell majd kicsit jobban odafigyelni magamra, és mikor engedhetek akár bátrabban a gyeplőn.
Többek között rájöttem, hogy augusztus végétől az első fagyig, tehát az allergiaszezonban csúsznak el leginkább a dolgaim, mert akkor egyszerűen minden energiámat fölemészti a puszta életben maradás. Ezt a cezúrát jövőre így, vagy úgy de ki szándékozom küszöbölni, és tartani szeretném azt a ritmust, amibe terveim szerint jövő nyáron is sikerült beleküzdenem magam.
Mert kijelenhetem, hogy idén bizony életem egyik legmozgékonyabb évén vagyok túl. Idejét sem tudom, mikor sportoltam ennyit, és ennyi ideig (szerintem soha). Nyár végére már meg sem kottyant a Budapest-Vác táv biciklivel, és olyan élményekkel lettem gazdagabb, amikről még egy éve sem gondoltam volna, hogy közöm lesz hozzájuk. (Utána igen kemény munkámba került, hogy annuláljam a több hónapos fizikai/lelki progressziót, újra leeresszek, és rosszul érezzem magamat a bőrömben. Na, ilyet többet nem szeretnék.)
A másik kritikus időszak a mostani, az év végi hajtás. Ezen is agyalni fogok, hogy ne viseljen meg ennyire rettenetesen, ahogy most műveli, de már vannak ötleteim. Többek között a sok-sok séta, ami kifejezetten gyógyír a léleknek, és a test sem veszi rossz néven. Annyi, de annyi része van még Budapestnek, és úgy általában a világnak, ahol nem fordultam még elő, hogy ez már önmagában indokolttá teszi a helyi turistáskodást. Ahogy a fényképészet, mint hobbi felélesztését is (bár ez most inkább egy csúnya balesetből kifolyólag szünetel, mintsem a szokásos fagyfóbiám miatt).
Nem volt rossz látni, hogy kulturális, és közéleti témákban is tudok olyat alkotni, ami érdekli az embereket, vitát, és reakciókat generál, vagy szimplán csak tetszést arat. Ez kicsit visszaadta hitemet önmagamban, és abban, hogy nem kopott még el teljesen a tollam.
A legpozitívabb fejlemények egyike - mely szintén az íráshoz kapcsolódik - hogy végre, hosszú-hosszú idő után belekezdtem egy regénybe. Eddig egész tűrhetően haladok vele, és már most igen sok energiám nyugszik benne, de tudom, hogy még közel sem elég, és még nagyon az elején járok. Viszont annál inkább bízom benne, hogy jövő ilyenkor már kézbe vehető, és mindenki számára olvasható lesz a történet, és túl tudom magam rugdalni a mindennapi nyűgök energia-vámpírizmusán, meg az ordenáré lustaságomon ahhoz, hogy ne haljon el az ez irányú igyekezethalmazom. Mert írni ugyan átkozottul nehéz, de épp ezért remek dolog is :)
Legyen ezzel a pozitív kicsengésű gondolattal vége ennek a rövidke szösszenésnek, ha mást nem, hát jövőre találkozunk ;)
Minden kedves olvasómnak békés karácsonyi ünnepeket, és boldog újévet kívánok!
