Mindig remek érzés, amikor az élet elismeri, jutalmazza az ember képességeit, pláne, ha a komfortzónáján igen csak kívül eső cselekedet eredményeként kerül erre sor. Márpedig kevés szokatlanabb szituáció van, mint egy öngyilkosság megakadályozása.

Oké-oké, kezdjük az elején. Az egész történetre péntek este került sor, amikor egy nagyobb társasággal a Margitról tartottunk a belváros irányába. Igen hamar föltűnt egy negyvenes forma pali, aki a híd északi korlátjának rosszabbik felén tartózkodva, üveges szemekkel szuggerálta a vizet.

Társadalmunk jelen állapotára roppant jellemző, hogy a hömpölygő tömegből senki sem óhajtott beleavatkozni a dologba. Pazar volt megfigyelni, ahogy mindenki látványosan demonstrálta, mennyire mások magánügyének tekinti, ha éppen el akarják dobni az életüket. Konkrétan még a mi társaságunkból is csak ketten álltunk meg, hátha mégsem olyan mindegy, hogy leugrik-e a csóka, vagy sem (köszi a közreműködést, Ancsa ;) ).

Utólag visszagondolva, kísérteties volt az a merev, transszerű, halálraszánt állapot, amiből kb. két perc intenzív érdeklődéssel, úgy ahogy sikerült kirángatni emberünket. Az első értelmes dolog, amit ki tudtunk húzni belőle, a nyilvánvaló volt: ő most épp ugrani készül. Majd hozzátette, hogy azért vár, mert épp zavarják az alant tolongó turistahajók, amik egyébként tényleg megálltak a bizarr látványosság alatt, valószínűleg nem véletlenül.

Némi, mostani fejjel bizarrul könnyed, és abszolút nem mesterkélt, vagy erőltetett társalgás után sikerült annyit elérni, hogy a úriember engedte magát visszahúzni a korlát élhetőbb oldalára, de arról hallani se akart, hogy partra vigyük, mondván, egyelőre nem sikerült meggyőznünk, hogy inkább mégse folytassa a Margit hídi öngyilkosságok évszázados tradícióját.

Nem akarok nagyon belemenni szegény fickó személyes tragédiáinak boncolgatásába, ez tényleg magánügy, de lényeg, ami lényeg, egy kis beszélgetés után már nem csodálkoztam, hogy megmaradt családját aznap este búcsúlevél várta otthon, és ő többet már nem óhajtott hazamenni. Az élet nehézségei sokakat sarkallnak irracionális döntések megtételére, és az igazán komoly sorscsapások nem keveseket kergetnek olyan helyzetbe, amiből csak a halál tűnik az egyetlen értelmes kiútnak.

Ilyen nehezen viselhető szituációt, az is, amikor valakivel egy relatíve sikeres életpálya vesz rossz fordulatot, és egy szakmájában elismert ember lesz kénytelen szembenézni addigi világának teljes összeomlásával. Ilyenkor a legtöbben nem képesek arra, amire pedig a legnagyobb szükségük lenne: az újrakezdésre. Belegondolva, fura egy dolog ez, hiszen ha valaki készen áll arra, hogy mindent maga mögött hagyjon, és véget vessen az életének, mert elege van a jelen körülményeiből, akkor már miért nem a reset opció jut előbb eszébe?

Persze, nem akarok álnaiv lenni, tudom, mekkora ereje van a bánatnak, az elkeseredésnek, pláne, hogy volt idő, amikor tőlem se álltak messze a hasonlóan sötét gondolatok. Talán ezért is volt meglepő a szituáció, és főleg az azt követő egy-másfél órás beszélgetés, amikor már sikerült a jóembert visszaterelni a szárazföldre, és megnyugtatni kicsit.

Engem igen sokan morózus, pesszimista, negatív személyiségnek könyvelnek el, és nem is feltétlenül minden alap nélkül (bár annyira sosem voltam borongós, mint azt egyesek propagálni szeretik). Talán pont ezért is döbbentem meg magamon, hogy szemmel láthatóan mennyi hitet, reményt, és energiát tudtam adni egy végletekig elkeseredett ember számára, csupán azzal, hogy nem azt mondtam, amit a környezetében bárki mástól hallott, vagy hallhatott volna.

Pedig tényleg nem volt valami nagy megfejtés, csupán azon lamentáltunk, hogy egy permanens vég előtt még mindig ott van a lehetőség egy teljes újrakezdésre, akár más városban, akár más országban, akárhol. Megdöbbentő volt hallani, hogy ez neki egyáltalán nem jutott eszébe, még csak fel sem merült benne, hogy így is kiléphet élete addigi kereteiből. Arra pedig még pszichológus létére sem gondolt, hogy esetleg segítséget kérjen.

Minden jó, ha vége jó, a történet szerencsésen fejeződött be, a delikvenst sikerült lebeszélni arról, hogy vízbe ölje magát. Azt már csak remélni tudom, hogy a folytatás is úgy alakul majd, ahogy megbeszéltük. Látatlanban is sok sikert kívánok neki hozzá, és szurkolok, hogy összejöjjön, amit kigondoltunk. Egyrészt, mert megérdemelné, másrészt mert ezzel az egész sztorival kicsit rajtam is segített. Jól esett a pozitív megerősítés, hogy még mindig nem váltam érzéketlen lárvaemberré, aki szó nélkül sétál el a világ dolgai mellett, plusz örömteli volt tapasztalni, hogy a meggyőzőképességem továbbra is a régi, bár azt azért nem gondoltam volna, hogy a be nem álló számmal akár életet is tudok menteni :3

*Idézet Arany János Híd-avatás című verséből.