Ha már olyan irgalmatlanul aludtam, ahogy, gondoltam a napom se legyen már jobb, mint amilyen az éjszakám volt. Mivel a késő estig tartó kondigép összeszerelés, és a kelleténél több sonkás szendvics hatására egész éjjel bőszeket vitáztam a tudatalattimmal, mazochista felhanggal ezt kisit most is folytatni fogom, igaz pozitívabb jelleggel.
Mivel az álmok jelentőségében jobban hiszek, mint a nagy, év végi önelemzésekben, így a mostani iromány ihletőjének egyértelműen a kései táplálkozásból fakadó hallucinációimat tekinthetjük, mintsem akármelyik önsegítő könyv tanácsait. És bizony, a jelenések egész mozgalmasak voltak, ha elcsépelt párhuzammal akarok élni, akkor egy kicsit úgy érezhettem magam, mint Charles Dickens Ebenezer Scrooge-a, akit a múlt, jelen, és jövő kísértetei látogattak sorra a Karácsonyi énekben, bár az időpont és a tartalom közel sem volt olyan drámai.
Lényeg, ami lényeg, sok mindenért hálás lehetek a 2013-as évnek, még akkor is, ha elsőre ez nem lenne oly evidens.
Mindenekelőtt új barátokat, szerelmet, vágyakozást, tanulságos, inspiráló találkozásokat, és talán régi, valamiért elszakadt fonalak újra felvételének lehetőségét köszönhetem a posztapokalipszisnek (ne feledjük, 2012-ben volt világvége!). Furcsa lehet, hogy ezeket említem először, mert még akik közel állnak hozzám, azok is hajlamosak megfeledkezni róla, mennyire szociális lény is vagyok a szívem helyén dobogó, szőrös kődarab legmélyén. Nos, az idei év minden eddiginél jobban megmutatta, hogy ez mennyire így van, és ezért végtelenül hálás vagyok az engem körülvevőknek. (Senki se nehezteljék rám, ha ez nem mindig látszik, nem vagyok a hétköznapi teatralitás nagymestere...)
Aztán, ismét lett munkám, ami mellett szintén nem mehetek el szó nélkül, s bár sokak szemében degradáló másfél diplomával raktárazni, számomra mégis a jelen egyik nagy pozitívuma, mert mindig is vallottam, hogy szellemi embert kevés olyan dolog nemesít és inspirálja jobban, mint a fizikai munka. Egy ideig tökéletes háttere/alapköve lesz az életemnek, s már most érzem benne, hogy így, vagy úgy, de tágabb horizontok felé nyitja majd meg az utat.
Meg kell emlékeznem még felsőoktatási pályafutásom második szakaszáról is, hiszen idén a végéhez közelít az elmúlt másfél év egyik legmeghatározóbb élménye. Szakmailag és emberileg is hálás vagyok ezért az időszakért, a csoporttársakért, a tapasztalatokért, a tudásért, a tanárokért, és legfőképp a lehetőségért, hogy ennek részese lehettem. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy jövőre sem maradok tétlen, és remélhetőleg ismét tanulok valami hasznosat, ha tényleg összejön.)
Kalandos volt, és mit ne mondjak, igencsak megszenvedtem vele, de végre megvan a jogosítványom is. Kissé bánom, hogy nem előbb vágtam bele, mert 26 éves fejjel bizony nem volt a legkönnyebb hadművelet, de ezen a hídon is átballagtam, most már csak fejlődni kell.
A zárás triviális, de annál adekvátabb, örülök, hogy a Ponyvahuszár projekt mellett végül megcsináltam ezt a személyesebb, földhözragadtabb blogot is. Emlékszem, 2012 szilveszterén elhatároztam, hogy valami olyanba fogok vágni, ami írással kapcsolatos, és eddig még sosem csináltam. Igaz, hogy egész eddig kellett várni a kivitelezéssel, de nem kapkodhattam el, hisz nagyon jól tudom, amíg az élet nem adja meg a zöld jelzést, addig bizonyos dolgokat nem szabad erőltetni, mert félresikerülnek. Bízom benne, hogy ez a blog nem jut erre a sorsra.
Ezzel a teljesen öncélú ömlengéssel kívánok mindenkinek boldog, sikerekben gazdag újévet, hamarosan újra találkozunk!
