Mai történetünk a 9-es buszról való. Régen volt ilyen, gondolom ennyi idő kellett, hogy felforrjon az emberek agyvize.
Jelenetünk főszereplője egy néger fiatalember, és egy BKV-karszalagba bújtatott, madáralkatú nénike.
Néger férfiú: <artikulálatlan üvöltözés, plusz tökértelmetlen salimpálás>
Öregasszony: Elhiszem, de akkor sem lehet ingyen utazni, kérem a jegyét, vagy a bérletét!
Néger férfiú: M'inek? M'inek!? <salimpálás abbamarad, helyette ártatlan bociszemek>
Öregasszony: Minek, minek, mert ellenőrzést végzünk, annak. Na, ha van jegye, mutassa, vagy szálljon le a következőnél, maga fráter!
Néger férfiú: Nem nigger! Nem nigger! <salimpálás újraindul, nagyobb amplitúdóval>
Öregasszony: Én nem azt mondtam, hogy...
Itt szaracénunk már motolla üzemmódban kis híján letaszajtotta a nénit a lépcsőn, miközben emelt hangon adta az utazóközönség tudtára, hogy mélységesen elutasítja a félrehallott faji megkülönböztetést.
Ekkor termettek ott a hölgyet kísérő, ropi testalkatú, férfi ellenőrök (hol maradnak ilyenkor az éjszakain alkalmazott hegyitrollok, azokat napközben töltőre dugják az Akácfa utcában?), akik gyengéden lekormányozták a hirtelen nagyon megszeppent jóembert a megállóba.
Ekkor már a kalauzhölgy is magából kikelve ordította, hogy: Menjen vissza a banánfára, ott lehet lökdösődni, és még jegy se kell hozzá! Úgy bizony, a banánfára! Abanánfááááraaaaaa!
Az ember ilyenkor akaratlanul is elgondolkodik, nem-e lett volna jobb mindenkinek, ha otthon marad? A néninek a csepeli panelkuckóban, a csoki fiúnak ott, ahonnét idetévedt, nekem pedig a négy fal között. Már csak azért is, mert akkor nem kéne, akaratom ellenére, ilyen baromságokat megfigyelnem százezer fokban, egy guruló konzervdobozban...
