Felemás érzéseim vannak Nemere István legutóbbi történelmi regényével kapcsolatban. Egyfelől alapos kutatómunkán nyugvó, sok tekintetben a történelmi hűséghez ragaszkodó alkotásról van szó, ami Magyarország múltjának egy rendkívül vitatott, épp ezért kifejezetten érdekes időszakába enged bepillantást. Másfelől viszont egy eléggé egyszólamú könyvet kapunk, ami mindenből némileg kevesebbet nyújt, mint amennyit az olvasó igényelne, és helyenként azt is következetlenül teszi.
Nézzük a szikár tényeket. Ez a könyv Horthy Miklós és családja történetét hivatott bemutatni, a kormányzó Hitlerrel való első találkozásától egészen az emigráció éveiig. Az öt nagyobb részre tagolt elbeszélés fókuszpontja már az első fejezet után némileg eltolódik az államfőről, és fiaira, Istvánra és az ifjabb Miklósra, valamint Pusztay Zsigmond repülőszázados kitalált karakterére szegeződik (majd az események előrehaladtával ezen a skálán mindinkább Pusztay felé konvergál, ami egy olyan könyvtől, mely alcíme szerint „A Horthy család regénye”, méltatlan mélyütésnek minősül).
E, főbb szereplők mellé kapunk számtalan mellékalakot, gazdag zsidó bankártól kezdve, német kémfőnökön, titkos szeretőkön, újságírókon, cselédeken át, egész az utca névtelen emberéig. Ezzel el is érkeztünk a mű egyik legnagyobb gyengeségéhez.
Eleinte a gyanútlan olvasó még próbálja megjegyezni a különféle karaktereket, figyel és vár, mi sül ki cselekedeteikből, lesz-e valami lényeges szerepük, miután oldalakig olvashatta belső vívódásaikat, érzelmeiket, élettörténetüket, gondolataikat. Majd mikor már a negyedik-ötödik olyan figurával fut össze a könyv lapjain, akivel az ég adta világon semmi érdekes nem fog történni, sőt, föl se bukkan többé, beindulnak az unalom elleni védekező mechanizmusok, és gondolatban (rossz esetben ténylegesen is) elkezdi átugrálni ezeket a részeket.
Hiába ad így fontosnak szánt szentenciákat az író e szereplők szájába, s élethelyzeteiket hiába akarja a történelmi kor, és a társadalmi viszonyok árnyalására felhasználni, ez csupán kifullasztja, elaprózza az amúgy is akciószegény cselekményt.
Pedig Nemere akkor remekel igazán, ha kalandot, történéseket kell papírra vetnie. Sajnos ebben a könyvben erre vajmi kevés példa akad. Ami rendkívül sajnálatos, hiszen a személyes hangnemmel feldúsított, és élővé varázsolt történelmi visszaemlékezéseken kívül egyértelműen a pörgős, dinamikus események a mű legélvezetesebb részei. Inkább ezekre kellett volna nagyobb hangsúlyt fektetni, sem mint az idővel folytatás nélkül elvágott, levegőben lógó szálakra, vagy a két fiktív fő(bb)szereplő abszolút érdektelen szerelmi kapcsolatára.
A történet utóbbi eleme ugyan nem lenne menthetetlen, ha ténylegesen sikerülne megvalósítania azt, amire Nemere feltehetőleg szánta: katalizátorként működni az egyes cselekmények között. Ez azonban a sok lagymatag üresjárat, valamint a szerencsétlenül megválasztott szereplői premisszák miatt eleve nem valósulhat meg.
A repülőtiszt, a két fiatal Horthyhoz fűződő barátsága révén, még csak-csak tűz közelben van, és konstans szereplője a testvérek életének. Ám Malvinczy Katinka mind foglalkozását (táncdalénekesnő), mind alacsony társadalmi rangját/származását tekintve, a kor társadalmi szabályai szerint, nyíltan még Pusztay számára is vállalhatatlan személy, aki így az igazán érdekfeszítő történésekből többnyire kimarad. Csupán közvetett hallgatósága lesz azoknak, de többnyire saját élményeit is csak közvetíti mások felé. Tulajdonképpen lakmuszpapír szerepbe kényszerül, amire igazából semmi szükség, hiszen Nemere akár konkrétan le is írhatná a neki, vagy az általa elmesélt történeteket, erre viszont csak elvétve akad példa.
Mondjuk ennek még így is több értelme van, mint a Pesti Újság szerkesztőségi gárdájának, és az általuk közvetített, didaktikus moralizálásnak. Igen, a nácizmus, a faji megkülönböztetés, és a háború rossz, értjük. Több! Cselekményt! (Plusz, ha már Nemere mindenáron ilyen arcbamászó modorban kívánja folytatni a népnevelést, talán ne egy olyan orgánum munkatársain keresztül végezze, mely a valóságban nyilas pártlapként funkcionált. Amennyiben pedig a névválasztás valamiféle kísérlet az iróniára, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy egyáltalán nem hatásos.)
A szájbarágós, túlságosan direkt erkölcsi kiselőadások mellett – Katinkán kívül – e brancs feladata lenne képviselni a társadalmi diverzitást az ilyen szempontból roppant homogén műben. Utóbbi jelenség egyértelműen a történet tárgyának specifikuma, de az ellenzéki lap cinikus újságíró csapatával ezen mit sem sikerül lazítani.
Aminek fő oka talán az, hogy alig érzékelhetünk tényleges hangnembeli, és beszédmódbeli különbséget a politikai/katonai elit, és az alsó középosztálybeli tintanyalók megszólalásai között. Az erőlködő poénkodás mindkét esetben előfordul (és mindkét esetben egyformán érdekes), viszont a valódi neobarokkos beszédmódnak, vagy az igazi, a korban virágzó, csípős pesti humornak nem sok nyomát leljük, holott az időszak két legjellemzőbb stílusáról beszélünk.
Még a német antagonistákat is sikerült ugyanabból az anyagból meggyúrni, mint a hazai mellékszereplőket. Egyrészt azzal, hogy az író félig magyar származást kölcsönzött számukra, másrészt azzal, hogy hiába kerülünk hozzájuk is kicsit közelebb emberileg, a végjátékban olvasóként nem igazán tud meghatni a sorsuk. A nagy leleplezés kapcsán ellőtt „a főgonosz kitálal az amúgy is halálra szánt hősnek” típusú, blőd klisén inkább már nem is idegesítem föl magam, bár az ilyen írói húzásoktól mindig gondolkodóba esem, vajon tényleg megéri-e manapság háromezer forintot kiadni egy könyvért...?
A történelmi hűség terén is akad egy-két furcsa, de korántsem rossz megoldás. Bár azt azért szemernyi túlzásnak érzem, hogy minden súlyosabb fordulat esetében a német machinációk koncepciója felé billen el a mérleg. Ezzel minimum Teleki Pál halála kapcsán egy megrázó drámai ziccer lehetősége marad kihasználatlanul, ami talán többet ért volna az összes, egyremegy mellékalak fejezetnyi fejtegetésénél.
Ami a szerkesztői munkát illetni, a Gold Book vállát nincs miért megveregetni. Nem elég, hogy mindjárt a könyv elején olyan triviális, zavaró hibákkal szembesülünk, mint a három pontos mondatzárás túlzásba vitele, vagy az indokolatlan nagybetűs szedés, melyek hullámzó intenzitással vissza-visszatérnek, de az utolsó fejezetekben már konkrét értelmi hibákkal, és névtévesztéssel(!) találkozunk, ami fölött képtelenség átsiklani. Ezek az értő olvasót pillanatok alatt kizökkentik a cselekmény világából, nem kevés bosszúságot okozva ezzel.
A formátumról szólva, a háromszáz oldalt kicsivel maghaladó terjedelemnek kifejezetten jól áll a kemény borító, és a termetesebb lapméret, ám sikerült elkövetni egy számomra személy szerint nem túl szimpatikus megoldást is: puha fedőborítóval megfejelni a koncepciót. Ez az a borítótípus, ami a lehető legkönnyebben gyűrődik, szakad, adott esetben vész el nyomtalanul, így talán a legkevésbé praktikus. Még úgy is, hogy a megnyerő borítógrafika kifejezetten kellemes megjelenést kölcsönöz neki (mondjuk ezzel kapcsolatban külön félrevezető, hogy egy fiatalkori Horthy-képet emel ki, mikor a történet már az élete delén túl járó kormányzót szerepelteti).
Szomorú, hogy ezt kell mondjam, de ez a 2014-es kiadvány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Egyszeri olvasásra esetleg azoknak tudnám ajánlani, akik nemrég kezdtek érdeklődni a XX. század története iránt, és valami könnyed, regényesebb korrajzra vágynak, vagy hasonló jellegű bepillantást szeretnének nyerni a Horthy család sajátos, az ország sorsával összefonódott drámájába. Aki mélységében akarja megismerni a két világháború közötti életet, vagy behatóbban érdekli a kormányzó, és/vagy családjának sorsa, annak kevésbé lesz élvezetes A sors rabjai.
