A napokban futottam bele Budaházy György eszmefuttatásába, miszerint a Jóistennek bizony meg kellene vernie a sok százezer kivándorlót, akik egy élhetőbb élet reményében nyugatra kényszerülnek. Ennek az átkozódó, dühös, és részemről valamennyire mélységesen értett írásnak viszont kb. annyi értelme volt, mint annak az üres lózunggyűjteménynek, amivel a kormány igyekszik visszacsábítani a külföldre távozókat. Mindkettő a lényeget véti el, és a lehető legjobban félreérti a kitántorgó tömegek motivációit. Mindjárt meg is válaszolom, miért.
Nem sokon múlt, hogy ezeket a sorokat nem épp bőröndcsomagolás közben írom. A közelmúltban nagyon is reális volt, hogy én is kénytelen leszek elhagyni a hazámat, aminél pedig kevesebb dolgot szeretek jobban ezen a világon. Hónapokon át tartó őrlődés, családi nagybeszélgetések, veszekedések, barátokkal folytatott eszmecserék, kérlelések, vagy éppen lelkesítő biztatások, és utolsó szalmaszálak keresgélésének sora volt az utóbbi időszak. Stressz, bűntudat, félelmek, de ugyanakkor izgalom, az új, a gyökeresen más megismerésének, és a normális élet felépítésének reménye kavargott bennem, gigászi örvényléssel.
És mi motivált? Mi volt az, ami arra sarkallt, hogy itt hagyjak családot, barátokat, országot, kultúrát... stb.? Az, ami komplett generációmat nyomasztja, és nem engedi itthon emberi életet élni. Régebben – ha kicsit másabb, sokkal lelkibb aspektusból, költőibb és némileg földközelibb megközelítésben is – már foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, de most, a téma kínzó, személyes aktualitása ismét fölkavarta bennem ezeket a se lenyelni, se kiköpni nem tudott érzéseket.
Miért hagyja itt Magyarországot az én generációm? Tényleg azt hinnénk, hogy nyugaton kolbászból van a kerítés, ingyen a sör, és örök az élet? Tényleg olyannyira hálátlan, rongy alakok lennénk, hogy amint kitesszük a lábunkat az iskolapadból, már szállunk is föl az első gépre, hogy mielőbb magunk mögött tudhassuk a hazát és lakóit? Tényleg egy diktatúra elől menekülnénk, "ahol zsarnokság van", és egyik, vagy másik párt politikája sarkall minket arra, hogy "Londonban mosogassunk"? Tényleg csak értelmiségi hóbort ez, vagy az egykori '56-osok lábnyomaiban jár az, aki itt hagy minket?
Igazából egyik kérdés sem helyes, nem adhat jó választ, mert mindegyikben ott az értékítélet, ami eleve pálcát tör, és immanensen, vagy nagyon is explicite kinyilatkoztat. Szegény, üldözött kurucokat és here, kozmopolita hazaárulókat kreál egy olyan tömegből, ami igazán egyik sem, bár egy kicsi talán mindkettőből van benne. Mi hívta hát életre ezt az érzelmi és motivációs Frankenstein-szörnyet, ami mi vagyunk?
Ugyan Chuck Palahniuk leírása sem illik teljesen ránk, de talán még ez jár legközelebb az igazsághoz: "Our generation has had no Great War, no Great Depression. Our war is spiritual. Our depression is our lives." A Harcosok klubjának e találó soraiból annyi igaz, hogy a klasszikus értelemben tényleg nem volt nagy háborúnk, nem kellett fegyvert fognunk, ahogy mondjuk a száz évvel ezelőtti magyar vitézeknek. Mi nem az Isonzónál, vagy Galícia pusztáin vérzünk el. A világválság viszont már pipa, tanulságos élmény volt, köszönjük szépen. Elsősorban azoknak, akik tettek róla, hogy idáig fajuljanak a dolgok (nem mellesleg még ezen is gennyesre keresve magukat), és akiknek azért is hálásak lehetünk, hogy a háborúnk már nem csak lelki, de kifejezetten materiális, az életünk pedig nagyon is gödörben van ettől.
Ha múltkor a kisemberek ama mentalitásáról értekeztem, ami a többségben normává szelídíti az igénytelenséget, és az ergya állapotokat emeli az élet non plus ultra pozíciójába, akkor most essék szó azokról, akik a leginkább profitálnak a középszer önként vállalt önkényéből, és minden megmozdulásukkal fűtik, fokozzák azt. Mert ők képezik a probléma legjelentősebb részét, az ő módszereik, szokásiak, és szintén normává emelt becstelenségük taszít el sokakat Magyarországtól. Mi ellenük viselünk hadat, az ő pozícióikat ostromoljuk, az ő csapásaik alatt nyögünk, az ő kényszermunkatáboraikban vagyunk foglyok, őket irigyeljük, de mégis az ő mocskukat akarjuk eltakarítani, és ha beleuntunk a rendszerükbe, akkor végül az ő karmaik közül menekülünk úgy, hogy vissza se nézünk.
Kikről is van szó? Az ügyeskedőkről, a mindig, mindenkor jó helyen, jó időben lévőkről, akiket a köznyelv szeret "élelmessé" eufemizálni, holott miattuk lettek szitokszóvá a vállalkozó és az üzletember megjelölések. Ők azok, akik kiskapukból építették/építik az új Magyarországot, uram-bátyámék segítségével, fusiban, okosba', majd a budai villák magasából "keményen dolgozó kisemberekről" hadoválnak, s ha ez nem tetszik, hát "el lehet menni".
Ők a romhalmazok, a nyomor és a devalválás mindenkori vámszedői és nyertesei, akiknek életútját érthetetlen, homályos, a törvényesség határán délibábló módon csődbe vitt, stikában kizsigerelt cégek, (jobb esetben csak) utcára került életek szegélyezik, s akiknek karrierje mégis töretlen ívben robog felfelé, egész a zenitig. A "rendszerváltáskor" diplomát, vagy doktorit vettek/hazudtak maguknak, amire aztán soha, senki rá nem kérdezett többé, bagóért hozott nyugati kacatokkal üzérkedtek, ötszörös-tízszeres áron, nyakig benne voltak a használt autó seftelésben, felvásárolták a TSZ-eket, majd egy hirtelen huszárvágással pártot alapítottak, amiből dőltek az állami pénzek, hisz mindig akadt 1%-nyi marha, aki rájuk szavazott. Elkezdték magukat üzleti zseninek, menedzsernek, marketing gurunak képzelni, s a társadalom többi része ezt gond nélkül el is hitte nekik, mivel ők csak a robbanás előterében rezzenéstelen arccal sétáló, öltönyös nagymenőt látták. Az már senkinek sem esett le, hogy a tűzijátékban a magyar jövendő ég porrá...
Ezek az alakok lettek a mérce, akik mennyire állat autókkal, és mekkora mellű nőkkel furikázva igázták le a kis magyar valóságot, a hangerőt pedig minden téren maximumra tekerték, legyen az az üzleti élet, a politika, a maffiózó alvilág, vagy bármi más. Ők lettek a Főnökök, akiknek a méregdrága irodabútor, az új kocsi, a menő óra fontosabb, mint hogy az alkalmazottak (akik nem kollégák, szigorúan beosztottak!) időben megkapják a bérüket; akik mindig, mindent jobban tudnak, holott a számítógépüket egyedül bekapcsolni is képtelenek, arról már ne is beszéljünk, mennyire megáll a világ, ha önállóan kell értelmezniük egy Excel-táblát. Ők termelik ki maguk alatt a hasonlóan hiéna mentalitású középvezetést, akik fölfelé nyalnak, lefelé rúgnak, oldalra könyökölnek, csak hogy egyszer ők ülhessenek a vezéri forgószékben (még torzabb tükörképeik a celebek, de ez most részletkérdés). Persze, ha addigra be nem csődöl a bolt, és az alfa nem néz valami új "vállalkozás" után. Benzinkút, pornómagazin, papírgyár, polgármesteri pozíció, útépítés, utazási iroda, brókercég, disznófarm, kocsma, hírcsatorna, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy.
A vér cinikus kotta pedig már több mint 60 éve nagyon egyszerű: megszoksz, vagy megszöksz. Az előző rendszerben nem lehetett szökni, akkor még lehetett ezt lesajnáló félmosollyal odabökni valakinek, aki nem akart párttag, vagy KISZ-es lenni, de ha előre akart jutni, muszáj volt neki, most viszont szabad az út nyugatra. És amikor az embernek már elege lesz abból, hogy 30 körül nincs irreálisan sok, de a cégek által lazán elvárt, munkatapasztalata; nemhogy havi 47, de lassan havi 100 rugóból sem él meg normálisan; a lejárt szavatosságú sikerszakmában szerzett diplomája semmit sem ér; előrelépésnek még csak a lehetőségével sem kecsegtetik; na akkor kezd baromi vonzóvá válni az az Angliába szóló repülőjegy, és a soha viszont nem látásra gondolata. A "nagymenők", a valami Amerikát játszók, pedig csak zabálják föl magukat itthon, akkor talán visszajövünk. Talán.
Ezért lövöldöz rossz helyre az, aki a kitántorgókat szidja, ahelyett, hogy megnézné, vajon miért hagyják itt a hazát. Az itt élned, halnod kell hazafias és kötelező érvényű parancsa ugyanis nem azt jelenti, hogy szarul és éhen. És ugyanezért nem ér semmit a bajok okozói által előttük elhúzott mézesmadzag sem, ami inkább selyemzsinór, mint bármi más. Amíg ezt az életfelfogást nem iktatjuk ki a társadalmunkból, amíg képviselőit nem bajonettseprűvel söpörjük ki a közéletből, az üzleti világból, a kultúrából, és bárhonnét, ahová beették magukat, addig ez egy élhetetlen ország marad, ahol a fiatalság a kocsmaasztal fölött siratja a sosem volt szebb jövőt, és egyre sűrűbben kacsintgat a Lajta túloldala felé.
Új társadalmi szerződésre van szükség, amit nem ez a hozzáállás mond tollba, és nem az ő keselyűtollával írják. Új és tiszta politikát, a becsület, a tenni akarás és tudás, az ügyeskedéssel szemben a józan paraszti ész restaurációját követeljük egyre többen. Amint ez megtörténik, a kivándorlásnak is vége szakad, és nem kell majd, abszurd módon, Istennel fenyegetni senkit, hogy ne menjen el, vagy hazatérjen, mert egyértelmű lesz. Persze, ez nem fog magától megtörténni, ezért tenni is kell majd, mindenekelőtt nekünk. Elsőként azzal, hogy a bajokat nem az országgal azonosítjuk, s nem a hazát kárhoztatjuk azért, amiről leginkább egy viszonylag szűk réteg, és elvtelen követőik tehetnek.
