Ha az elmúlt napok eseményei kapcsán valaki eufórikus lelkendezést vár tőlem, annak most csalódnia kell. Igen, hatalmas tömegek gyűltek össze egy alapvetően elfuserált, anakronisztikus, a rendszerváltó politikai elit értetlenségének, szellemi elmaradottságának minden jelét magán hordozó intézkedés ellen. Igen, végre megmutatták a fiatalok, hogy van olyan szegmense a valóságnak, ami őket is hajlamos politikai akcióra késztetni. Igen ám, de egyszer már láttunk ilyet, és biz Isten, én személy szerint nem vagyok kíváncsi az ismétlésre.
Sokan, még komoly elemzők is, hajlamosak a 2006-os eseményekhez hasonlítani a mostani megmozdulásokat, pedig van egy sokkal közelebbi, és ha a folyamatok hátterét kicsit jobban piszkálgatjuk, relevánsabbnak tűnő párhuzam: 2012-2013 tandíjellenes, HaHá-s bohóckodásai.
Nem, nem azért a lefitymáló jelző, mert én hard core tandíjpárti lettem volna, hanem mert egy alapvetően párt/politikasemleges, pozitív kezdeményezésből akkor is hipp-hopp, egy levitézlett politika, levitézlett képviselőinek népszerűséghajhászó akciója kerekedett. A mostani helyzet pedig nem sokban különbözik az akkoritól, és örülhetünk, ha csak erről van szó, és nem nagyobb disznóságok készülődnek a háttérben.
Annak, hogy valami nagyon is bűzlik az egész körül, legékesebb bizonyítéka, hogy nem sokat lehet tudni arról, konkrétan kik is állnak a mostani tüntetések mögött. Ki pakolja a József nádor térre a milliós hang-, és fénytechnikát, honnan van erre pénz, kik biztosítják az adott infrastruktúrát, kik gereblyézték össze a felszólalókat, ki dönti el, kik állhatnak a tömeg elé, és egyáltalán, kik ennek az egésznek a szervezői (mert egy biztos, nem azok, akiket a világot jelentő deszkákon látunk, efelől mindenki megnyugodhat)? Nem, ezek nem részletkérdések, mert amelyikre rendelkezünk is némi halovány, sejtett válasszal, az minden, csak nem megnyugtató.
Azt a kényelmetlen párhuzamot sem kerülhetjük meg, amit a feltűnően sok EU-s zászló, és oroszellenes rigmus (valamint a magyar nemzeti szimbólumok szinte teljes hiánya) kelt a kritikusokban.
Ha Európa messze is van, Kijev, és a Majdan azért annál közelebb került az elmúlt napokban. És ebből, akármennyire tele is a tökünk a mostani kormányzattal, normális ember nem kérhet.
Még akkor sem, ha egyesek azt hangoztatják, hogy a mostani államvezetés elkergetéséhez csak a külföldi "segítség" lehet hatékony eszköz.
Két okból sem igaz ez a teljesen hazug, öklendezésre késztető álláspont:
Egyrészt, Orbán Viktor sosem lesz akkora hülye, mint Gyurcsány Ferenc, és nem fogja a tiltakozókat szétveretni a rendőrséggel. 2012-13-ban sem tette, most sem fog mártírokat gyártani az ellenzék, vagy a jó ég tudja kik, számára. Inkább hagyja kicsit lezúzni a pártszékházat - amit, ránézésre, a takarítónőn kívül amúgy nem sokan látogathatnak - ha kiszórakozták magukat az emberek, idővel úgyis hazamennek (ennyit tanult a "nagy" elődtől, és neki türelme is van kivárni, amíg ez megtörténik).
Másrészt, a magyar történelem bővelkedik olyan példákban, amelyek mind-mind óva intenek attól, hogy idegen hatalmaktól várjuk a megváltást saját, belső gondjainkra.
Ez különösen egy olyan évben roppant tanulságos a magyar társadalom számára, amikor három (!) választás is rendelkezésére állt ahhoz, hogy kifejezze elégedetlenségét, hozzon valami újat.
A túlnyomó többség nem élt ezzel, hát tessék, most lehet élvezni a fennálló szituáció áldásait. Ha emiatt kissé szomorú, és kiábrándult is vagyok, azt azért remélem, hogy a hazai társadalom van annyira felnőtt, hogy nem hagyja magát belelavírozni egy puccsba, vagy polgárháborúba.
Azt ugyanis nem ártana figyelembe venni, hogyha itt megdől a belső stabilitás, borítékolható, hogy még nagyobbat szívunk, mint az ukránok, pedig már az sem volt piskóta.
Elmerengő utóirat:
Amúgy, ha már internetadóról van szó, hol a rettegett, és egy időben tyűdetrendi Anonymus? Milyen érdekes, hogy ők is kb. egy szempillantás alatt tűntek el a süllyesztőben, anélkül, hogy egy mukkot is hallottunk volna felőlük... nem is tudom, mióta...
