Nem, sajnos nem a Trónusok harczáról lesz szó. Sokkal inkább trónolók harcáról. Avagy, újabb magyar abszurd a kettős mérce, és a hatósági műkeménykedés jegyében.

2013-ban született egy olyan, nagyon is üdvözlendő intézkedés, miszerint, ha nem te vagy a közterület-fenntartó, és mégis elviszed a lomtalanításba kirakott szemetet, bizony-bizony lopást követsz el.

Egyesek ezen egyből fátyolos szemű aggódásba kezdtek, hogy jaj, eltűnik a hungarikumnak számító lomizás, ami akkora hatalmas kulturális értéket képvisel, és a múlt örökségét menti (... <sóhajt, legyint>); plusz  tömegével fognak éhen halni azok a dögkeselyű famíliák, akiknek ez "az egyetlen tisztességes jövedelemforrása", és hogy nincs még olyan civilizált ország e planétán, ahol ilyen diktatórikus, autoriter, hova tovább fasiszta törvényeket merne hozni a kormány, és hasonló hamuba sült ökörségek...

Már amikor felkeltem, tudtam, hogy jó lesz a mai nap, de hogy ennyire, abban azért nem mertem bízni. S láss csodát, kérj, és megadatik alapon az idei tavasz sokadik, de eddig igazán kiemelkedő élményén lehetek túl.

A tavaly nyáron újjáéledt biciklihóbortom egy viszonylag rövid, két-két és félhónapos tiszavirágzás után egy elmérgesedett térdsérülésnek "köszönhetően" a tervezettnél korábban véget ért. Mondanom se kell, végtelenül sajnáltam a dolgot, hiszen végre sikerült kihasználnom a titkos, Tímár utcai főhadiszállásom nyújtotta egyik legnagyobb előnyt, konkrétan, hogy egy percre lakom Budapest leghosszabb, összefüggő bicikliútjától.

Közvetlenül a lábproblémák előtt már ott tartottam, hogy északon kis híján kibicajoztam Szentendrére (ennek a Megyeri híd után az árvízből visszamaradt sártenger állta útját); délfelé pedig mondhatni napi rutinná vált a Tímár utca-Budafoki út táv, és már magabiztosan kacsintgattam a Fékező utcai Vasmacska Terasz leigázása felé.

Rég volt már ennyi fizikai nyavalyám egyszerre, mint az elmúlt 2 hónapban, azon belül is leginkább az elmúlt 3 hétben. Most tartok a második torokfájós vírusféleségemnél (köszönöm, bőven elég volt egy évre ennyi), és nemrég jöttem helyre egy kifejezetten kellemetlen hátrándulásból (bár roppant egzotikus élmény, a fene se gondolná, hogy ennyire tud fájni, és ilyen élhetetlenné teszi a mindennapokat). Megérzéseim tehát nem csaltak, amikor valami rossz eljövetelére figyelmeztettek, bár van egy sanda gyanúm, hogy sajnos még korántsem tartunk a traumák végén.

A betegség a lehető leglélekcsapolóbb állapotok egyike, ami egy élőlénnyel előfordulhat. A tudat teljesen más állapotba kerül, és kissé olyan, mintha kívülről nézné magát az ember. Gyanítom ennek lehet valami köze ahhoz, hogy a szervezet megpróbál "eltávolodni" a fájdalomérzettől, és az egyéb szimptómáktól, ami egyfajta folyamatos fókuszáthelyezéssel jár. Legalábbis az én esetemben így működik a dolog. Ennek egyik igen érdekes mellékhatása hogy ilyenkor, a testi működés folyamatainak tudati háttérbe szorulásával, a különféle lelki dolgok jobban felértékelődnek.

Úgy érzem ismét közeledek egy komolyabb hullámvölgyhöz. Nem igazán tudom megfogalmazni mi is váltja ki belőlem a baljós előérzeteket, de mostanság minden gondolatom, minden cselekedetem, és sajnos majd minden megnyilvánulásom mélyén valami körülírhatatlan vész tengeri szörnyei úszkálnak.

Pedig rég indult ennyire pozitívan évem, mint az idei. Rég volt bennem ennyi elhatározás, ennyi elszántság, és ennyi tettvágy. Szellemileg és fizikailag is sikerült sokat épülnöm, változnom, eddig úgy fest, előnyömre. Egyelőre semmiféle konkrét dolog nem utal arra, hogy ezt bármi is komolyabban fenyegetné, akár kívülről, akár belülről, de sajnos tudok annyira olvasni a jelekből, hogy világosan lássam, valami közeleg. Egy fordulópont, egy újabb jelentős cezúra, ami magával hozza a visszaesés ódiumát, és a bizonytalanság félelmeit. Bízom benne, hogy az idáig eltelt rövidke időszak pozitívumai felvérteztek annyira, hogy bármi is jön, ne az eddigi életkríziseim romhalmazát hagyja majd maga után. 

Mindenek előtt tisztázzuk: ez a poszt nem az idősek elleni hangulatkeltés, vagy valami hasonló. Igen, nekem is vannak nagyszüleim, és tudom, hogy mindenki másnak is, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy ők derék, jóravaló emberek, akik sosem viselkednének így. Nem is róluk szól a bejegyzés.

Hanem arról az általános jelenségről, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy "nem ér a nevem". Kis hazánkra sajnos rettentő jellemző mentalitás ez. Mert mélyszegény vagyok, mert kőgazdag vagyok, mert x-re szavaztam, mert y-ra szavaztam, mert ez a mesterségem címere, mert ez, mert az, mert amaz. A lényeg, hogy valamilyen jogcímen nekem éppen hót ingyér' jár valami, ami a társadalom többi tagjának kemény pénzbe fáj, és ha nem kapom meg, hisztizek, rúgok, csípek harapok, rohanok az ombudsmanhoz, vagy telesírom vele a médiát, hadd lássa ország-világ, milyen kicsinyes gyökér is vagyok, de tényleg.

Az esetek túlnyomó többségében – mint éppen ebben is – viszont egyszerűen csak tahó vagyok. Igazi türhő paréj, nemre, korra, bőrszínre, vallásra, szexuális irányultságra, lakóhelyre, anyagi helyzetre, és minden egyébre való tekintet nélkül. Mert ez nekem jár. Sőt, papírom is van róla (lehetőleg olyan, "ha bemutatom a rendőrségen, akkor magát elviszik", hogy a Markos-Nádas duó klasszikusával éljek)...

Node, mi is borította ki nálam az éjjeliedényt annyira, hogy ily terjedelmes moralizálásra ragadtassam magam? Naná, hogy megint a tömegközlekedés! Nem hiszem el, hogy egyszer nem jöhetek úgy haza Paksra (ráadásul most hosszú idő után végre-végre), hogy ne kapcsolódna az utazáshoz valami negatívum.

Nos, az alábbiakban azt hiszem benne van az összes szociális érzékenységem, és érzéketlenségem. Önmagáért beszél.

(Nagyításhoz katt a fotóra!)

Szeretem a 9-es buszt. Nem tehetek róla, egyszerűen ez az egyik olyan jármű a sokat átkozott BKV-mikrokozmoszban, ami kis híján minden mellett elvisz, amit nagyra értékelek Budapestben (a másik ilyen csodajárat a 86-os). Építészeti, élményészeti, és emlékezeti szempontból egyaránt. Valamint azért, mert számomra felfoghatatlan, transzcendens okokból itt történnek velem a legbizarrabb sztorik.

Ma éppen sikeres államvizsgáról tartottam hazafelé, hulla fáradtan, és megkönnyebbülve gyönyörködtem a város szépségeiben. A hátsó szekció álló karámjában foglaltam helyet, de mivel kezdett kissé zsúfolt lenni a terep, gondoltam előremerészkedek, ott úgyse áll senki.

Ahogy egy nagyon bölcs barátom szokta mondani: mindennek oka van...

Idejét sem tudom, mikor írtam utoljára filmekről, több hónapja is megvan talán. Ezért szörnyű dolog a sorozatfüggőség, az ember csak nehezen tud mellette normálisan végigpörgetni egy épkézláb, hosszabb terjedelmű művet. De tegnap végre alkalmam nyílt erre is. És valószínűleg a jövőben jobb sorsra érdemes pszichiáterek sora fogja eldönteni, megérte-e.

Sikerült felfedeznem ugyanis az egyik legbizarrabb pszichodráma-horror-suspense remeket, Andrzej Żuławski Posession című alkotását (magyarul Birtoklásra sikerült fordítani, ami tulajdonképpen nem rossz, de az eredeti cím többrétegűségét sajnos nem adja vissza). Beteg-beteg-beteg... A nyolcvanas évek többi, műanyagszagú cucca – kevés kivételtől eltekintve – jócskán elbújhat mögötte, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy '81-ben(!) vitték filmre ezt az őrületet (utoljára talán a '73-as Az ördögűző volt rám hasonló hatással, még zsenge gyermekkoromban, de az korántsem volt annyira finomhangolt agybaj, mint ez).

Az éneklés tudománya olyan isteni ajándék, amit én, a magam fa hangjával mindig is csodálattal figyeltem, és bevallom, irigyeltem is néha azoktól, akiknek megadatott. Viszont mindennek megvan a maga helye és ideje. Az önfeledt nótázásra pedig úgy érzem, nem az éjjel tizenegy órát, és a veretes múltú polgári házak gangját találták föl...

Sokszor, és sok helyen okozott már kellemetlenséget számomra a kései dajdajozás, főleg mikor még a főváros belső kerületeiben laktam.

Emlékszem, tavasszal nem volt olyan hét, hogy a Jókai utcán ne vonult volna végig legalább egy, makkonya részeg, ánglius futballdrukker csapat, vagy vihornyászó tinihorda, akik torkuk szakadtából "énekeltek". A Marek József utca az állandó, ám cserébe rendkívül humoros családi perpatvaroktól, és a kifejezetten egzotikus ízlésficamokra visszavezethető, kéretlen zeneszámoktól volt hangos.

A Mária utcában és a Gutenberg téren pedig a különféle közlekedési járművek, elsősorban a motorok bőgése tette igazán romantikussá az éjjeleket (illetve egyes szomszédok meglátása szerint mi, pedig nem nekünk volt a hobbink kitárt ablaknál, csutkára tolt tévé mellett bealudni, de ezt most inkább hagyjuk...). Szóval mindenhol volt baj, rendesen.

Nem tartom magam egy nyugodt, kiegyensúlyozott embernek, sőt, néha kifejezetten paranoiára hajazó, ideges tüneteket tudok produkálni, ha olyan a hangulatom. A mai fényképezés során sajnos kissé eluralkodtak rajtam az ilyen jellegű allűrjeim, de sajnos nem egészen ok nélkül...

Elsőre nem tűnhet túl bölcs dolognak, hogy az ember fia egy százezer forintos fényképezőgéppel a nyakában egy olyan városban andalog, ahol nem ritkaság, hogy pár forintokért embert ölnek egyesek. Ha ráadásul az ember fia mindemellett olyan félreeső helyeken űzi eme extrém sportot, mint a Hajógyári sziget, vagy a K-hídtól induló, egészen a Graphisoft Parkig tartó Hamvas Béla sétány, nos, az még egy fokkal intenzívebb életuntságra utal.