Mindannyiunknak vannak káros szokásai, függőségei, mániái. Valakinek kint a kirakatban, valakinek egy félreeső polcon, valakinek pedig a pince legmélyén, de egy biztos, valahol vannak.

Egy pótlék, ami valami meg nem talált, vagy elveszített energiát hivatott helyettesíteni, egy-egy túl régóta dédelgetett érzelem, ami a mindennapok apró rezdüléseit mozgatja, egy beteg kortünet, amire tudtunk nélkül, áruló módjára rezonál lényünk, egy emlék, ami lassan önálló életre kel, s elemészt minden mást, látomások egy soha be nem teljesülő életről, amik addig facsarják a szívet, amíg végleg kiürül, és nem marad benne lélek.

Hasonló dolgok gyötörnek minket. Se előre, se hátra, irracionális vágyak és félelmek tornádójának közepén állunk, a vihar szemében, a látszólagos csöndben, nyugalomban, körülöttünk pedig tombol a világ. Csak a jelen és a múlt létezik, a kis sziget, melyen féltérdre ereszkedhetünk. Nem alázatból, hanem fáradtan, meggyötörten. Apró kincshalom e kettő, melyet lassan széthord lábunk alól a jövendő szele, melyet képtelenek vagyunk lelkünk vitorláiba fogni, mert túl erős, túl sebes.

Dacossá válunk, keserűvé, az utolsó talpalatnyi értéket már mi magunk hajítjuk a kozmikus kavargásba, felhúzott orral, összeszorított foggal, de könnyes szemmel. S ott állunk, ugyanúgy, egyedül, kiszolgáltatottan, s immár szegényen, nincstelenül.

Lesz-e, aki átküzdi magát az ítéletidőn, s a napsütésre érve nem feledkezik meg a hátrahagyottakról, hanem kötelet dob nekik, hogy aki meri, az követhesse? Lesz-e, aki összeszedi, amit szertevitt az elemek haragja, s erős hajlékot épít rá/belőle? Remélem igen.