Rövid felhorkanás, egy mindig, és – sajnos – állandó jelleggel aktuális téma kapcsán. (Határozott állásfoglalás következik, aki nem bírja az ilyesmit, az nyugodtan olvasson mást.)

Az utóbbi időben ismét többször szóba került, hogy rövidítsük-e a kötelező olvasmányokat, módosítsuk-e azok listáját, vagy egyszerűsítsük-e/igazítsuk-e a mai korhoz nyelvezetüket?

Az illusztráció erre a problematikára reflektál, természetesen vicces formában, ugyanakkor fölvet egy érdekes kérdéskört, ami valahogy sosem merül föl a téma feszegetése kapcsán: Mi a helyzet a külföldi szerzők magyar fordításban megjelent, az irodalmi "Parnasszus izén"* előkelő helyet elfoglaló, nem éppen kortárs, ám a tanrend szerint kötelezően olvasandó műveivel?

Remek, hogy az ötlet támogatói mindig Jókai, vagy Arany életművét citálják elő, mint csonkolandó/átszabandó alanyokat, de érdekes módon a világirodalom olyan remekeit, mint pl. a Candide, a Sirály, a Vörös és fekete, a Ványa bácsi, vagy a Fösvény, már senkinek se jut eszébe boncasztalra rángatni, pedig ha valamivel, akkor ezekkel általában igencsak megszenved a nebulók többsége (még az is, aki szereti az irodalmat). Garantáltan jobban, mint a Kőszívű ember fiaival, vagy a Toldival.

De pl. olyan kötelezők ellen nyüszítő "szakértővel" is ritkán találkozni, aki az Otellót, netán az Odüsszeiát "modernizálná"/"egyszerűsítené".

Érdekes módon ilyen törekvések még a hiperfelvilágosult nyugaton se jönnek szembe minden nap. Ott ugyan egyes helyeken divat a művek ilyetén való molesztálása, de ez többnyire  kimerül a cselekmény modern környezetbe helyezésében, vagy ha a próbálkozás túl is megy ezen, semmiképp sem lesz kötelező jellegű tananyag a dologból (e produkciók többsége általában ötelthiányos filmrendezők alibijátéka marad, melyek igen gyorsan a feledés homályába szoktak veszni, és nem a tantervek repertoárját gazdagítják).

Olyat viszont még nemigen hallottam, hogy egy görög atyafi átnyesetné a Homérosz összest, mert túl hosszú, és fárasztó végigolvasni; esetleg egy francia professzor azért verte volna az asztalt, mert Molière műveit nem a csodás, XXI. századi nyelvezetben élvezhetik a derék, gall diákok.

Miért kellene akkor nekünk "aktualizálni", "fogyaszthatóbbá" tenni klasszikusainkat?

Félreértés ne essék, a kötelezők között tényleg nem egy olyan tétel van, ami nyugodt szívvel kihagyható, vagy helyettesíthető volna, és van még pár, ami kifejezetten hiányzik a listáról. A konkrét tartalom mind-mind kultúrpolitikai irányvonal, és társadalmi közmegegyezés kérdése, de egyben talán a túlnyomó többség egyetért: semmiképp sem szabad az irodalmi matériát a legalacsonyabb színvonalhoz igazítani.

Az oktatás-, és a kultúrpolitika feladata nem az kéne legyen, hogy a kultúrát közelítsék az általános műveltség színvonalához (lefelé), hanem pont fordítva, a társadalom szellemi szintjét mozdítsák a magaskultúra irányába (felfelé). Ja, hogy ez nehéz feladat? Persze, de hát, nem kötelező oktatásügyi miniszternek, államtitkárnak, meg úgy általában kultúrpolitikusnak lenni, ha az ember nem érzi magát felkészültnek rá...

Bármennyire is irtózik a mai társadalom mindenféle állami beavatkozástól (mert az már elnyomás, meg diktatúra, atyaég...), azért nem nehéz belátni, hogy ezen a téren igenis nagy szükség van a népnevelésre, akár az iskolapadon túl is.

Vagy különben nem kell háborogni a PISA-felmérések horrorisztikus eredményein (fun fact: ezeket soha, egy diák se veszi komolyan, hiszen semmi következménye nincs, ha nem megfelelően töltik ki a kérdőíveket; jegyet nem osztanak rá, egyébként pedig, ha jól emlékszem, egy-másfél óra az ember életéből, amit bárki hasznosabban el tudna cseszni, ha hagynák neki; motiváció = 0), meg azon, hogy az oktatási intézményeket tömegével hagyják el olyan emberek, akik egy mínuszos MTI-hírt is képtelenek értelmezni (utóbbi jelenségért nyilván nem kizárólag a kötelezőjegyzék a felelős, de nem is csak az iskolarendszer, bár mindkettőnek van benne szerepe).