Internetisztán népe össze-vissza alélta magát a gyönyörtől, hogy Emma Watson lett az ENSZ jószolgálati nagykövete, vagy mi a fene (eddig azt se tudtuk, hogy ilyen van...). Ennek köszönhetően három dolog történt: 1. A kisasszony, kinek meztelen fotóira titokban még a legvéresszájúbb nőjogi aktivisták is tűkön ülve várnak (eleddig hiába), elpöttyintett beszéde miatt most a nemek közti egyenjogúság élő szobraként dicsőült meg. 2. E nyilatkozatnak köszönhetően (tartalma miatt, vagy attól teljesen függetlenül, mindegyikre van példa), szerte a világban, ismét fellángoltak a vulgárfeminizmus őrtüzei, és ismét erőre kapott a nemek meddő háborúja. 3. Az égvilágon mindenki sikeresen elfeledkezett arról, hogy Leonardo DiCaprio is épp Watson-éhoz hasonló minőségben nyomul, és az emberi faj túlélése szempontjából kissé kézzelfoghatóbb témákat feszeget, mint a lassan abszurddá váló nemi szerepek még abszurdabb helyzete...

Először is szeretném leszögezni, hogy Watson beszédével kevesebb a probléma, mint elsőre gondoltam, hogy lesz. Összességében pozitív, párbeszédjellegű felhívásról van szó. Legfontosabb mondanivalója – számomra – nem az, hogy ismét siránkozik egyet a nők sanyarú helyzete fölött, és hogy a nemi egyenlőség még sehol a világon nem valósult meg. Erről már igen sokan, igen sokféle stílusban értekeztek, rengeteg, zömmel életidegen megoldással előállva arra, miként is kellene ezeket a vélt, és/vagy valós igazságtalanságokat orvosolni (kedvencem a női kvóta, aminek ötlete nyilván olyan elme agyából pattant ki, mely még csak hallomásból sem ismeri az "ötéves terv" fogalmát, ill. annak konnotációit...).

Ami igazán pozitív, bár korántsem egyedülálló, volt a beszédben, az a férfiak felé kinyújtott kéz gondolata. Mondván, a nők egyedül nem dönthetik el mindkét nem sorsát, illetve a férfiak ugyanolyan érdekeltek a nemek közti egyenlőségben, mint a hölgyek, hiszen ők is nemi sztereotípiák fogságában vergődnek, melyek nem engedik, hogy szabadok legyünk (a férfiak számára például e sztereotípiák nem hagyják, hogy érzelmesek/érzékenyek, emberiek legyenek, ami nagyon sok öngyilkossághoz vezet).

Van benne igazság, ahogy abban is, hogy a két nem nem egymással szöges ellentétben álló skillek halmaza (ahogy azt mindent fekete-fehérre, elemi jóra és elemi gonoszra mázoló korunk láttatni szeretné), hanem egymást kiegészítő, egymással számtalan ponton harmonikusan kapcsolódni képes (és normál esetben kapcsolódó) viszonyok összessége. (Nagyjából ennyi a Watson-féle deklaráció.)

Sokan viszont épp fölégetik ezeket a hidakat, elbarikádozzák az összes átjárási lehetőséget, és belemenekülnek azokba az ostoba skatulyákba, amit a világ napról napra szorgalmasan elébük tol: a csak a karrierjének élő, "önmegvalósító" üzletasszonyéba; vagy a "legyet is röptében, háromszor" típusú zsebmacsóéba. És ezek mögül a kreált, mesterséges álarcok mögül megy a lövöldözés, míg a tűzszünetben mindenki egyedül zokog, és nyalogatja sebeit a lövészárkok mélyén.

Egyetlen megoldás a valódi párbeszéd lehet, ahhoz viszont valakinek el kell indulnia a fehér zászlóval az ellenséges vonalak felé. Anélkül, hogy mondjuk a sajátjai azonnal hátba lőnék. Mert nem egy ilyen tárgyalódelegáció fekszik már a senkiföldjén, akiket "baráti" tűz kaszált le, mondván az ellenséggel kvaterkázni árulás, annak jutalma pedig halál.

Jöjjön tehát a reakciók kivesézése!

A bevezetőben említett második pont nem tréfadolog. A Watson-kinyilatkoztatás hatására mindenhol kiújultak a harcok, és eddig semleges zónákban is röpködni kezdtek a srapnelek (ezt mi sem mutatja jobban, mint jelen bejegyzés megszületésének ténye...).

A hadmozdulatoknak alapvetően két fajtája van:

Az egyik Emma kisasszony képét zászlajára tűzve, ugyanakkor beszédét el sem olvasva/meg sem hallgatva, vagy értve, véres szájjal vezényel ismét rohamot a már "bevált" klisék mentén. Aki ilyesmire vetemedik, azok többsége annyit fogott föl a történetből, hogy Emma Watson is feminista, hurrá, most majd lehet rá mutogatni, hogy lám, egy jó nő is lehet olyan, mint mi, és nem mindenki egy leszbikus hobbit, aki ezen eszméért száll síkra. Most pedig előre a szőrös hónaljakért, az abortuszért, az állva pisilésért, és a vezérigazgatói pozíciókért!

A balszárnyon pedig már bőszen tárazzák a géppuskát, hogy az új békegalambot is leteríthessék, neki is megmutatva, hol lakik a hardkór feminizmus atyaúristene. Mert olyan nincs, hogy valaki békejobbot nyújtson a férfiaknak, és azt vallja magáról, hogy feminista. Hát, ez még nem hallott a szabadság, egyenlőség, testvériség legszentebb doktrínájáról!? Hogy aki nem velünk, az ellenünk!? Ez egy zártkörű klub szivi, és az is marad!

Röviden, tömören: mindkét verzió elkeserítő.

Remélem férfi oldalról legalább némi pozitív fogadtatása lesz a dolognak, és nem az a totális érdektelenség, amit néha a Férfiak Klubja szokott megtörni.

Saját gondolataim a témában leginkább a férfiakat övező sztereotípiákkal kapcsolatban relevánsak. Sajnos ezeket én, mint gondolkodni, és érezni nem rest férfi egyed, magam is tapasztaltam, hatásaikat éppúgy elszenvedtem/elszenvedem, mint sok más sorstársam. Bocsássa meg nekem a világ, hogy nem vagyok egy kigyúrt testű Adonisz, nem nyáladzok sugárban, ha szóba kerül a foci, a tévé, meg az autók, imádok olvasni, szoktam verset írni, és havonta egyszer talán sírok is. A szókincsem és a helyesírásom aránylag rendben van, nem a "baszdmeg" a kedvenc kötőszavam, és nem döntök meg hetente más leányzót. Mosogatni, takarítani tényleg nem szeretek, de amúgy ki szeret, plusz így is megcsinálom, mert muszáj. Főzni pedig nem csak porlevest tudok, és szeretek.

Az, hogy e tulajdonságaim maximálisan kvalifikálnak arra, hogy férfitársaim zöménél kiérdemeljem legfeljebb az "érdekes" jelzőt (de leginkább a "puhány gyökér" billogot), bizony nem tölt el önfeledt örömmel. Az pláne nem, hogy a nők is hajlamosak ebbe a kategóriába pakolni, mert bizony nem egyezem azzal a sztereotipikus férfiideállal, amit a valóságsók (pfff, valóság...), az ilyen-olyan filmek, tévéműsorok, tinimagazinok, és kevésbé tinimagazinok lapátolnak elénk. Azzal, hogy a gyengébb nem párválasztási szokási során maradéktalanul magáévá teszi ezeket a sztenderdeket, hihetetlenül sok férfi (és közvetetten nő) számára teremt életre szóló lelki traumákat, komplexusokat, és szélsőséges esetben, bizony, nőgyűlöletet.

A nemek közti állóháborúból szerintem a kiút nem egyik, vagy másik fél győzelmében, másik fölötti tiranniájában, hanem az irreális elvárások, a torz, férfit és nőt mindenben mesterségesen egymásnak feszítő világkép, és az ezt gerjesztő, újra meg újra reprodukáló társadalmi rend megváltoztatásában rejlik. Olyan célok kitűzését kell elérni, melyekért közösen, vállvetve harcolhatunk, teljesen függetlenül attól, milyen kromoszóma zizereg a DNS-ünkben.

Hé, amúgy teljesen ilyen dolog lehetne, amiről DiCaprio veri a nyálát, és amire mindenki nagy ívben tesz, hiába linkelem ide kétszer is... <félmosoly>