Már napok óta Márai Szindbád hazamegy című regényét hallgatom, Mácsai Pál zseniális előadásában. Különös perverzió a hangoskönyv, nem az a műfaj, ami a legkönnyebben hagyja a szövegre koncentrálni az olvasót(?), csuklóztat kissé, pláne, ha mást is csinálunk közben, ám épp ezért, bizonyos szinten – blaszfémia! – de talán szuggesztívebb a szövegalapú formátumoknál. Ehhez a Krúdy-imitációhoz pedig különösképpen illik.
Krúdy munkáiban mindig is volt valami pletykaszerű, valami mesés mesterkéltség, ami semmiképp sem bornírt, csak ha nem kellett feltétlenül annak lennie. E sajátos jegyben érezni az anekdoták lószőr ecsetjének mozdulatait, a jóízű adomák tusrajzaira jellemző laza, mégis markáns egyszerűséget, a tárcák erős tónusú színeit, és a balladák vaskos keretezését.
Valahol e műfajok hatásának oka, hogy sok olvasó és kritikus vádolja azzal, miszerint egy nem létező világról írt, mely távol állt kora realitásaitól. Álomszerű és ábrándos, mondták, és mondják rá fitymálóan, olyan emberek, akik nem konyítanak a valóság szövetéhez, akiknek a világ csupa derékszög, ok-okozat, ráció, és képtelenek meglátni a mindennapok mágiáját.
Sokszor még az irodalom értő művelői is fejüket vakarva állnak előtte: anakronisztikus, túlírt, giccses, tömény, fárasztó, mondják sommásan, és nem értik. Ezt az állatfajtát még a belehelyezkedésre képtelen amatőröknél is kevésbé fogom föl, bár gyanítom, a dolog abból fakad, hogy a műértők, és irodalmárok zöme kevésbé érzékeny a szóbeli közléshez közelebb álló művekre (sajátos, ám első kézből szerzett tapasztalat...). Nem véletlen, hiszen a rengeteg, belső monológként „hallott” szöveg eltávolít a szájhagyomány formáitól, melyekkel Krúdy is operál.
Márai Sándor – a mester legkiválóbb tanítványa – ebben az hommage kötetben különös éleslátással ragadta meg ezt a stílust, és a Krúdy-életmű filozófiáját/mondandóját. Oldalakon át sorolhatnám a remek példákat, de inkább arra buzdítanék mindenkit, olvassátok el (vagy hallgassátok meg) a könyvet, megéri! (A hangoskönyv már csak azért is telitalálat, mert közelebb viszi az olvasót a szöveg, szó szerinti, elbeszélés jellegéhez.)
Számomra hihetetlenül aktuális gondolatokat nyújtott, mostani helyzetemmel, a művészi ambíciókkal, az irodalommal, Budapesttel, Magyarországgal, a magyarsággal, és úgy általában az élettel kapcsolatban.
Nem tudom, utoljára mikor gondolkoztam el ilyen komolyan azon az őstitkon, mi is az, ami engem állandó alkotásra noszogat? Ilyen éles szemmel még sosem pásztáztam a jelen karaktereit, hátha majd én is olyan passzés körvonalakba tudom őket önteni, mint a fent említett két író. De rég láttam rá ilyen világosan azokra a titkos, édes-bús, szeretett és gyűlölt, vagy végletekig nem, illetve félreértett nyavalyákra is, melyek minket, magyarokat ugyanúgy esznek belülről, ahogy tették azt száz évvel ezelőtt.
Az elmúlt hónapok egyik legjobb döntése volt belevágni ebbe a műbe, rég találkoztam inspirálóbb irodalmi élménnyel, tényleg csak ajánlani tudom.
