Avagy, attól, hogy valakinek van annyi mersze, hogy ország-világ előtt az utcán kornyibásszon, még nem lesz élvezetes, vagy vállalható, amit csinál, ő maga pedig nem avanzsál utcazenésszé, ahhoz komolyabb trubadúri skillek igényeltetnek ám.
Mai minibohózatunk helyszíne a Flórián téri aluljáró, annak is azon szegmense, ami gyakorlatilag két buszmegállót köt össze, a Raktár utca felőli oldalon.
Épp munkából tértem hazafelé, amikor már a lejtőn leosonkodva valami elképesztően hamis kornyikálás csapta meg a fülem. Először azt hittem, hogy a rendszeresen ott tanyázó csövesek valamelyikét szállta meg a sátán, de a paranormális hangok forrását egészen más irányban kellett keresni.
Konkrétan az aluljáró szemközti végéből áradt a jóság, egy saccra 40-50 év közötti formából, aki indokolatlanul úgy nézett ki, mint valami Tesco gazdaságos Rudán Joe, "hangja" pedig leírhatatlan esztétikai mélységekből bugyborékolt elő, némi kéretlen dobhártyasekszualizáció céljából. (Nekem is van orrpolipom, de hála égnek, önkritikát is adott mellé az Úristen...)
"Utcazenészünk" mellett egy jobb sorsra érdemes gitár árválkodott a falnak támasztva (jelezvén, hogy muzsikussal van dolgunk, ami persze bukolikus túlzásnak tűnt, de a látszatra adni kell, ugye, ha a három számmal kisebb, inzultuskék farmermellény, a repedt lencséjű bogárszemüveg, az ánuszig érő haj, és a hobószakáll nem lett volna bőven elég cégér gyanánt). Mellette hanyagul széthagyott tok, jelezvén, hogy imitt a művészet komoly anyagi támogatásra szorul, hisz ekkora tehetséget (és bendőd) fent kell tartani, emberünk pedig minden kétséget kizáróan méltó a honpolgárok nehezen összekuporgatott aprópénzére.
Épp Takács Tamás Pocsolyába léptem című örökbecsű klasszikusának rituális körülmények között történő, nekrofil megbecstelenítése zajlott, mikor is az úriember érzékelte, hogy nem túl sokan vevők a produkcióra.
Utolsó reménysugárként rám tekintett, s munkauniformisomat (= legkopottabb Iron Maiden póló a világon, plusz egy semmi másra nem hasznosítható, zöld farmernadrág, ill. egy tizensokéves, épphogy egyben lévő Puma cipő) megpillantva földerült az arca: – Háá, én tudokám olyan Ájrommégyhent is! – közölte rögvest, szerfelett megnyerő stílusban, én pedig már majdnem válaszoltam is, hogy oké, de arra senki sem kíváncsi, hisz az eddigiektől is majd kihullott az orrszőröm, de ekkor már rég késő volt.
A fickó torkaszakadtából elkezdte vinnyogni, hogy: – Szik, szik, szik, de némber of de bíszt...
Az agyvérzés közeli sokkhatás elmúltával úgy döntöttem, nem várom meg a finálét, így is túl sok épelmehányadosomba fájt a kaland, ha még végig is hallgatom a szerenádot, lett volna miért újranyitni az OPNI-t...
