Nyitányként azt akartam írni, hogy manapság ritka, hogy filozófiai elmélkedésekre adjam a fejemet, mert túlságosan is lefoglalnak a mindennapok, a megélhetés, és a földközeli problémák ahhoz, hogy olyasmiken elmélkedjek, amik kívül esnek jelen világunk/kultúránk/társadalmunk... stb. haszonelvű koordináta-rendszerén. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem fedné teljesen a valóságot. Nem a fennálló rend, erkölcs, gondolkodásmód, és létviszonyok milyenségén való lamentálásról szoktam ugyanis le – a megfelelően huzalozott ember számára ez kb. a lélegzésről való lemondással lenne egyenértékű – hanem az eredmények nyilvános megvitatásáról, vagy egyszerűen közléséről.
Ez nem csak e blog végletekig való elhanyagolására vonatkozik, sajnos azt kell észrevennem magamon, hogy más csatornákon is kerülöm a fontos, vagy annak vélt dolgokról történő kommunikációt. Miért? Ahogy az idők folyamán már sokszor bebizonyosodott, azok az emberek, akik nem érzik teljesen kompatibilisnek magukat korukkal, hajlamosak, egyfajta forradalmár, vagy ellenforradalmár dactól hajtva, visszahúzódni a magánélet kicsiny kagylóhéjába, várva az alkalmat, amikor a kinti klíma ismét alkalmas lesz arra, hogy kimerészkedhessenek, s egy megértőbb közegben újra kibontakozhassanak. Akinek szerencséje van, annak lelki alkata, vagy lelki fejlődése egy adott szakaszban ismét találkozik, s végül kéz a kézben, harmonikusan haladhat tovább a korszellemmel. Akinek nincs, az a maga héján belül kénytelen élni, és legfeljebb egy számára kedvesebb világot pingál annak belső falára, hogy végleg meg ne nyomorodjon lelkileg.
No de, mi is késztet engem jelenleg, hogy a mai atmoszférát fullasztónak, a képzelet rajzolta távlatokat pedig sokkal szabadabbnak lássam? Nem tagadom, mindig is volt hajlamom a bezárkózásra, a magamba fordulásra, de aki ismer, az tudja, hogy introvertáltságom csak a legritkább esetben párosult mizantrópiával, közömbösséggel pedig sohasem (kicsit inkább az elemző, a mindent befogadni és értelmezni vágyó analitikus elme fürkésző, laborköpenyes távolságtartása volt ez). Most mégis, napról napra e két érzés környékez, és gebedjek meg, de néha már kezd jólesni. Ami ijesztő.
Mert így idomít engem a világ. Nem nevel, nem jó szándékkal terel egy bizonyos cél irányába, nem jobbá, bölcsebbé, belátóbbá óhajt formálni, hanem ostorral, és tüzes karikával egzecíroztat. Ha kérem, ha nem, olyan skatulyákba akar tömködni, melyek mögé csak bajosan biggyeszthető oda a neveltetésem (és nem mellesleg, generációm neveltetése) során pozitívként meghatározott kvalitások bármely mértékegysége. S melyekből, épp ezért, vagy kicsit, vagy nagyon, de mindig ki fogok lógni.
Nem a mamahotel-lakó (ó, hogy gyűlölöm ezt az igaztalan, elcseszett terminust… de erről majd máskor), romkocsma-szökevény, vagy a budai, hipszter sznobcsemete egyaránt szánalmas sirámai szólnak belőlem. Az a felszín öncélú kaparászása lenne, márpedig nekem magával a felszínnel van a bajom, azzal, hogy egyáltalán kialakulhatott egy ilyen rettenetesen hamis, és semmitmondó, mégis véresen komolyan vett, műellentétekre alapuló kulimász.
Diszkós/rocker; eltés/béemés; vidéki/fővárosi; pesti/budai; humán/reál; jobb/bal; férfi/nő; öreg/fiatal… A distinkciók a végtelenségig sorolhatók lennének, és a többség számára, valamilyen szinten, mindegyik ismerős lehet. Lassan ott tartunk, hogy az ember hiába próbál fölülemelkedni ezeken, képtelen rá, mert a harmadik út opcióját minduntalan elreteszelik előtte. Azét a harmadik útét, ami nem a kategorikus tagadásba vezet, hanem a megértés mezsgyéjén visz, lehetőleg kicsit közelebb egymáshoz.
A fene nagy szabadságban elvészni látszik az önálló világnézet, az öndefinícióra való igény, és kielégítésének lehetősége. Ehelyett kénytelenek vagyunk olyan, mások által összetákolt barakkokba besorolni, melyek inkább tűnnek szellemi fogolytáboroknak, mintsem megalapozott értékrenden nyugvó világnézeteknek. És ha valami véletlenül kivételt képez ez alól, akkor azt is megpróbáljuk ugyanolyan istállóvá lealacsonyítani, mint bármi mást, de ha ez nem működik, akkor megbélyegezzük, kirekesztjük, mint abnormális, irreális, és üldözendő valamit.
A többség szemében a tisztességes, igényes, kiszámítható, és tudatos élet (munka, párkapcsolat, közélet… stb.) vágya lesajnálandó, ábrándos bugrissá változtatja azt, aki meg merészeli fogalmazni. Példának okáért, ha én elképzelhetőnek tartok egy olyan MÁV-ot, ahol nem késnek órákat a vonatok (még csak nem is arról van szó, hogy nem késnek!), ne adj Isten, még tiszták is, nem csak nyáron üzemel bennük a fűtés, és télen is föl lehet bennük húzni az ablakot, akkor már tudományos fantasztikumról deliráló elmeháborodott vagyok. Mert hiszem, hogy lehetne másképp, jobban is. Szemben a széles tömegek önhipnózisával, ami minden hajmeresztő, végtelenségig szánalmas, de alapvetően nem kőbevésett hülyeségre kényelmes csuklómozdulattal süti rá a „made in Abszurdisztán” plecsnit, oszt jónapot, ez már így marad, míg világ a világ. Sőt, mindig is így volt, aki mást mer állítani, az minimum kretén, akit falhoz kéne állítani. A „szegény ember 1984-e” dominálja a közgondolkodást.
Ez a furcsa erőtér mindenhova kisugárzik, kortól, nemtől, vallástól, származástól, társadalmi osztálytól, fogyasztói szubkultúrától, politikai nézettől függetlenül. Ez a mentalitás szorítja a lehető legbugyutább korlátok közé az alapvetően sokszínű, sokrétű, és komplex emberi szellemet az egyesek és nullák lelketlen szisztémájába, ahol nem létezik több választási lehetőség. Ez osztja feketére és fehérre az összes létező kérdéskört, diszkvalifikálva minden átfedési lehetőséget, nem matematikailag leírható, és elemezhető, pozitivista narratíva mentén „megismerhető”, vagy anyagi haszonná konvertálható alternatívát. Ez hiteti el az emberekkel, hogy korunk a permanens jelen, egy hatalmas, az idők végezetéig fennálló status quo, mellyel a történelem végét éljük, és ahol semmi, de semmi nem változhat többé. Ez a gondolatrendszer propagálja, és teszi mindennapi rutinná a retrospektív ítélkezés végletesen aljas, primitív gyakorlatát. S ez a felfogás húzza meg – a diverzitás nevében – a diverzitás határát az egyén, mint atomi egység szintjén, oszthatatlannak bélyegezve azt, és semmilyen nagyobb közösség részének el nem ismerve az individuumot (egyszerre végezve ki ezzel a polihisztort, a meritokráciát, és a személyen túli közösségeket).
Aki pedig nem hisz ebben, sőt, látni véli, hogy ez egy hamis kép, azzal valami baj van, az nem oké, az minimum fura. Azt el kell taposni. Nem, nem érvekkel meggyőzni, vélt, vagy valós előnyök lehetőségével lekenyerezni, hanem megsemmisíteni. No, nem fizikailag, neeem. Egyrészt, az egyszerű embereknek, akik a fenti életérzés önkéntes kápóivá szegődtek, általában nincs erre lehetőségük (vágyuk annál inkább volna). Másrészt, a hatalom úgy van vele, hogy ez itten mégis csak a „művelt nyugat”, még a végén föltűnik a többi parasztnak, és majd elkezdenek lázadozni. Nem, nem, vannak erre sokkal kifinomultabb módszerek, amik sokak számára ismerősek lehetnek az előző, állítólagosan már lezárt érából (persze, mondanom se kell, az új pajtásoktól is volt mit tanulni, meg is tanultuk szorgalmasan). A ma emberén pedig nem sokáig kell keresgélni a „Kuss!” feliratú gombot.
Ha valaki némileg szeretné megérteni, a pénzen kívül miért hagyják itt ennyien az országot, az gondolkodjék el kicsit a fentieken. Én csak annyiban tudnám összefoglalni a dolgot, hogy nem ez volt a deal. Én is azért húzódom (húzódtam?) vissza kicsit a csigaházamba, mert kezdek megcsömörleni a jelen állapotoktól, mert azoknak semmi köze ahhoz a jövőhöz, amit annak idején ígértek nekünk. Ahhoz a tisztességes, igényes, kiszámítható és tudatos élethez, melyről lassan huszonhat éve halljuk, hogy már itt van a kanyarban, de e mentalitás mellett sosem fog eljönni.
Ezzel a világgal eszköztelenül pörölni pedig kicsit olyan, mint mindig újra és újra lejátszani a „megállíthatatlan erő találkozása a mozdíthatatlan tárggyal” című meccset…
