Mai foglalkozásunk tanulsága, röviden: soha, de SOHA ne menjünk ünnepnapon, városi környezetbe biciklizni! Ilyenkor ugyanis előszabadulnak azon honfitársaink, akik idejük nagy részét amúgy becsületes, dolgos munkával töltik ugyan, de ahhoz már sajnos tufák, hogy különbséget tegyenek járda és bicikliút, ill. biciklis és gyalogos között. E különbségtételek hiánya pedig nem csupán leírhatatlanul idegesítő, de konkrétan életveszélyes szituációkat képes eredményezni.
Gondoltam, ma csak egy miniatűr távra vállalkozom, ha már májusegy, megy pihenés, de esküszöm, inkább mentem volna ki Pest és Szentendre közé a vadonba... Ekkora rohadt nagy tömegre ugyanis nem számítottam, ahogy arra se, hogy egy laza 7,43 kilométeren, 26 és fél perc alatt cirka tizenötször kapok agyf@szt az emberi hülyeségtől.
Komolyan, minek engednek olyan embereket utcára, akik a járdát is képtelenek rendeltetésszerűen használni, nemhogy az egyéb közlekedési módokat!? Volt itt minden, a bicikliút szó szerint leghalálosabb szakaszán (beláthatatlan, éles kanyar, fél méterre tőle korlát, lámpaoszlop, és a kétsávos út) ténfergő, futást imitáló, kiöregedett playboy; tőle pár méterre a hasonlóan veszélyes úton épp bámészkodó apa-fia biciklis páros; a gyökkettővel nyammogó, süket idióták, akik képtelenek libasorban közlekedni, de az Istennek nem mennének arrébb, ha valaki gyorsabb jön mögöttük, vagy velük szemben.
Külön öröm volt megtapasztalni a lecseszést valami roppant felelős családapától, aki hagyta a cirka nyolcvan, kiskorú gyerekét marhacsordaként szétterülni a bringaúton, hogy hogy képzelem én, hogy az ő kölkei közelében száguldozom? Megvan, kinek küldöm az év szülője díjat…
A Margitra már egyenesen blődség volt átmennem, tudhattam volna, hogy ott csak rosszabb lesz a helyzet, de a fene gondolta volna, hogy ennyire (mondjuk a szintén a bicikliúton, széltében-hosszában gyerekeket eregető édesanyák méltatlankodása után, miszerint „Mit keres ennyi, rohadt kerékpáros a járdán?” számíthattam volna rá).
Naná, hogy már a bejáratnál sikerült belefutnom a szigetes buszjáratba, amivel csaknem kéz a kézben mentünk tovább, mert a sok, úton masírozgató gyökér miatt csak lépésben tudta megtenni a rövidke távot. Azt is állandó, éles fékezések, kis híján balesetek, és öblös füstfelhők kíséretében (szerintem nagy esély van rá, hogy enyhe szilikózisom lett a sok kipufogógáztól/portól, amit benyelhettem, hála a BKV eme gyöngyszemének).
Nem is értem, minek a szigetre busz, de az még inkább fura, hogy minek kellenek négyszemélyes, „családi” kerékpárszörnyek, amiket senki sem tud normálisan koordinálni, és jellemzően a legretardáltabb famíliák szórakozásának számítanak.
Azért meglehetősen avantgárd élmény a közelükben közlekedni, mert notóriusán ön-, és közveszélyesek (pl. amikor apuka nem fogja föl, hogy most nem a valódi autóban ül, és elkezdi előzni a lassító buszt, úgy, hogy a másik épp jön szembe; bár ez a manőver még akkor is érdekes lett volna, ha nem egy ilyen lábbal hajtós matchbox-szal vezeti elő…).
Hazafelé a koronát az egészre az a pacák tette föl, aki a kedves párjával már vagy öt perce hajtott a bringaút egyik feléről a másikra, vihorászva, és mit sem törődve a kerékpáros KRESZ-szel (igen, van olyan is), pláne az etikettel, én meg egyszerűen nem tudtam megelőzni őket, mert mindig jött szembe valaki. Miután egy másik bringást kis híján kilöktek az útra, elérkezettnek láttam az időt, hogy lépjek.
Sajnos előzés közben beragadtam a kettő közé, mert valami hasonlóan jóképességű banda jött szembe, és tehénkisasszony mögött kellett jönnöm egy darabig. Két perc volt az egész, már kanyarodok is el, mire a figura utánam ugat, hogy ha még egyszer a csaja seggét bámulom, felrúg. Elég nagy türelem kellett hozzá, hogy ne sprinteljek utána, rángassam le a nyeregből, és nyomjam le a torkán a sárvédőt…
Szóval, még egyszer a lecke: ünnepnapon nem biciklizünk!
