Amikor tegnap elolvastam pártunk és kormányunk legújabb zseniális ötletét, eleinte nem tudtam, mit is gondoljak az egészről. A kitiltós rémbohózat kapcsán alkalmazott Rogán-i dedukció módszerét rávetítve a problémára, járattam az agyam, hogy ez vajon vicc-e, vagy komoly?

Felemás érzéseim vannak Nemere István legutóbbi történelmi regényével kapcsolatban. Egyfelől alapos kutatómunkán nyugvó, sok tekintetben a történelmi hűséghez ragaszkodó alkotásról van szó, ami Magyarország múltjának egy rendkívül vitatott, épp ezért kifejezetten érdekes időszakába enged bepillantást. Másfelől viszont egy eléggé egyszólamú könyvet kapunk, ami mindenből némileg kevesebbet nyújt, mint amennyit az olvasó igényelne, és helyenként azt is következetlenül teszi.

Hogy miért nyúl az ember békeidőben háborús irodalomhoz, annak számos oka van. Az egyik legfontosabb talán az, hogy igazán sosincs békeidő. A világ tele van permanens összecsapásokkal, és nem árt, ha ezek általános, elemi természetéről némi közvetett tapasztalatot szerzünk. Más, kicsit relevánsabb indok, hogy 100 évvel ezelőtt tört ki a világ első, globális fegyveres konfliktusa, melyben mi, magyarok igencsak érintettek voltunk. Mégis, a konkrét harctéri eseményekről az átlagembernek, de meg merem kockáztatni, hogy történészeink zömének sincs tiszta képe. Maderspach Viktor visszaemlékezését forgatva közelebb juthatunk a nagy háború egy kevésbé közszájon forgó epizódjának mindennapjaihoz.

Internetisztán népe össze-vissza alélta magát a gyönyörtől, hogy Emma Watson lett az ENSZ jószolgálati nagykövete, vagy mi a fene (eddig azt se tudtuk, hogy ilyen van...). Ennek köszönhetően három dolog történt: 1. A kisasszony, kinek meztelen fotóira titokban még a legvéresszájúbb nőjogi aktivisták is tűkön ülve várnak (eleddig hiába), elpöttyintett beszéde miatt most a nemek közti egyenjogúság élő szobraként dicsőült meg. 2. E nyilatkozatnak köszönhetően (tartalma miatt, vagy attól teljesen függetlenül, mindegyikre van példa), szerte a világban, ismét fellángoltak a vulgárfeminizmus őrtüzei, és ismét erőre kapott a nemek meddő háborúja. 3. Az égvilágon mindenki sikeresen elfeledkezett arról, hogy Leonardo DiCaprio is épp Watson-éhoz hasonló minőségben nyomul, és az emberi faj túlélése szempontjából kissé kézzelfoghatóbb témákat feszeget, mint a lassan abszurddá váló nemi szerepek még abszurdabb helyzete...

Az embernek általában nincs könnyű dolga, ha közel 100 év távlatából akar recenziót írni egy műről. Ilyenkor ki kell hámoznia a szöveget a rárakódott emlékezeti, tudományos, és sokszor bizony politikai rétegek alól. Különösen nagy jelentősége van ennek, ha az adott mű – mint jelen könyvbírálat tárgya – hosszú évtizedekig a legnépszerűbb alkotások közé tartozott, hogy utána indexre kerülve a feledés félhomályába vesszen. Innen szeretném visszavezetni a fényre, s felhívni rá a figyelmet, mint irodalmi remekre, és hiteles forrásokon nyugvó kordokumentumra.

Rövid felhorkanás, egy mindig, és – sajnos – állandó jelleggel aktuális téma kapcsán. (Határozott állásfoglalás következik, aki nem bírja az ilyesmit, az nyugodtan olvasson mást.)

Az utóbbi időben ismét többször szóba került, hogy rövidítsük-e a kötelező olvasmányokat, módosítsuk-e azok listáját, vagy egyszerűsítsük-e/igazítsuk-e a mai korhoz nyelvezetüket?

A változatosság kedvéért, ismét a Love.hu-nak sikerült leverni a biztit. Isten látja lelkem, nagyon jól szórakozom az ilyen típusú bemutatkozásokon, de néha már sírni tudnék tőlük.

"És nem kell nekem a bájolgás...nem Sexet keresek kíméljetek az ilyenféle stílussal mert aki sex nélkül nem tudd beszélgetni az szerintem egy analfabéta...és tévedsz abba is h egy kettő szövegel és máris az ágyadban leszek...ugyan már....és akinek meg nincs kép kint és úgy kell kérnem hozzá férést már nem is érdekel... egy szóval kíméljetek de nem vagyok se bunkó se beképzelt se nyávogós...se apáca...csak egy normális csaj...."

Most komolyan, aki két mondatot nem tud összerakni, iromba helyesírási hibák nélkül, az hogy nem szédül a magaslovon?

Tegnap végre átestem életem első sajtóvetítésén, és azt kell mondjam, az alkalom minden váratlansága (nem sokkal előtte tudtam meg, hogy én ilyenre egyáltalán menni fogok; örök hála érte HVP kollégának), és körülményessége (kis híján bekéstem a dolgot, hála BKV bátyánknak) ellenére teljesen megérte az erőfeszítéseket. Maga a film már napok óta környékezett, a különféle megállókat ellepő plakátok úgy kerülgettek, mint a prédára leső martalócok, és sejtettem, hogy ebből előbb-utóbb találkozás születik, de nem akartam elkapkodni a dolgot. A mozi intézményéből már amúgy is kezdek kiábrándulni, pedig ha tudom, hogy ekkora élményben lesz részem, megkövetem a teljes iparágat, és sátrat verek egy multiplex elé. Igen, ennyire jó volt.

Az új generációs spamek egyre idegesítőbbek lesznek, de tényleg. Ma az alábbi Google-fordítóval összeberhelt iszonyat várt a postafiókomban:

Tegnap végre jó volt élni. Ritka az ilyen...

Kezdjük ott, hogy nem kellett fél napot várni a szállítóra melóban, sőt, magyarból volt a csóka, és még csak azt sem vette zokon, hogy elsőre inglisül próbáltam meg kommunikálni vele. Ritka az ilyen...

Este margitolás, barátokkal, ami annyira azért nem volt régen, de mégis mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Szuper idő, még szuperebb kvaterka, és a lehető legszuperebb ötlet, hogy folytassuk az estét máshol is, ne csak úgy nyugdíjasan haza, mert sajnos újabba rászoktunk erre.