Mai történetünk a 9-es buszról való. Régen volt ilyen, gondolom ennyi idő kellett, hogy felforrjon az emberek agyvize.

Jelenetünk főszereplője egy néger fiatalember, és egy BKV-karszalagba bújtatott, madáralkatú nénike.

Új rovatunk indul, mert már nagyon nem bírom máshogy feldolgozni ezeket...

Egy mottónak szánt gondolat a Love.hu-ról: "Jótestú pasik írjatok kelletek nagyon ÉNEKESEK KERESSETEK!!!!!(L)(L)(L)(L)(L)(O)(L)(L)(L)" - Fordítás: A lényeg, hogy tudj énekelni, a helyesírás, ill. a magyar nyelv nekem sem az erősségem.

A folytatás sem sokkal jobb:

Újabb filmélmény, ezúttal egy friss, ropogós rettenetesség, mert haladni kell a korral, és nem csak tíz-húsz évvel ezelőtti filmeket kell nézni. Már, úgy értem, ha nem akar igazán jól szórakozni az ember...

Nos, ami erről a filmről, a konklúzió után először eszembe jut, hogy lövésem sincs, miként akarják így folytatni az Agents of S.H.I.E.L.D. sorozatot, de ezek után a Bosszúállók következő része is érdekesen fog festeni. És ez minden, csak nem jó.

Avagy, miért rühellek konzekvensen minden olyan társadalomgazdálkodási mechanizmust, ami nem elég, hogy elavult, de még csak nem is működik normálisan. Magyarán szólva, a francért kell még mindig embereket hülye egyenruhákba bújtatni, és házról házra zargattatni velük a jónépet, holmi óraállások ügyében, amikor ha mást nem, legalább telefonon már mindenki be tudná jelenteni ezeket?

A közműszolgáltatók ""kedves"" alkalmazottai még mindig meg tudnak lepni, pedig nagyon rajta voltak az utóbbi tíz évben, hogy mára még a szemöldököm se szökjön a magasba egy-egy rezgőléces akciójuk/megnyilvánulásuk kapcsán.

Most konkrétan a vízművesek rángatják a pofonfát, ráadásul lassú víz, partot mos szisztéma szerint (hát egy vízmű, hogy csinálná másképp, ugyebár), ami nálam egy ideig a birkatürelem hatásköre alá esik, tehát, relatíve nem zavar, de egyszer legyen elegem a dologból, és onnantól valaki kezdhet dobhártya-, ill. orrcsontdonor után nézelődni...

Gyermeteg áhítozások a szerelem terén.

Olyan szerelemre vágyom, mely nem mérnöki tervezés hosszú munkája, kínos játszmázások mértani eredménye, hanem hirtelen, spontán, egyszerre lavina, szökőár, és meteorzápor.
Ami kirángatja belőlem a régi kudarcok rút kullancsait, a kételyek parazitáival, és a cinizmus golyvájával együtt.
Ami lefogja kezem, ha ismét már behegedt sebeimet akarnám újranyitni.
Ami kiöli belőlem az irigység mérgező mikronjait, mert nem kellene más bőrébe vágynom.
Ami azt kéri cserébe – és meg is elégszik azzal – amit adni tudok, és amit csak én tudok adni: magamat.
Melynek tiszta tükrében végre nem torz hibáimon kell szörnyülködnöm.
Melyben őszinte az ölelés, s nem azon kell aggódnom, hogy a kéz, mely átkarol, milyen mélyen mártja majd meg karmait hátamban.
Olyan szerelmet szeretnék, amiben nem űzött vad a lelkem, és ahol félelmek nélkül adhatom át magam a másiknak.
Olyat, ami nem elfeledtetni akarja velem a világot, hanem az oldalamon hódítja meg azt.
Olyat, ami inspirál, és újra jelentőséggel tölti meg a dolgok üres körvonalait.
Olyat, melynek alapjaira önmagamat is újra felépíthetem.

Avagy, attól, hogy valakinek van annyi mersze, hogy ország-világ előtt az utcán kornyibásszon, még nem lesz élvezetes, vagy vállalható, amit csinál, ő maga pedig nem avanzsál utcazenésszé, ahhoz komolyabb trubadúri skillek igényeltetnek ám.

Mai minibohózatunk helyszíne a Flórián téri aluljáró, annak is azon szegmense, ami gyakorlatilag két buszmegállót köt össze, a Raktár utca felőli oldalon.

Épp munkából tértem hazafelé, amikor már a lejtőn leosonkodva valami elképesztően hamis kornyikálás csapta meg a fülem. Először azt hittem, hogy a rendszeresen ott tanyázó csövesek valamelyikét szállta meg a sátán, de a paranormális hangok forrását egészen más irányban kellett keresni.

Mai foglalkozásunk tanulsága, röviden: soha, de SOHA ne menjünk ünnepnapon, városi környezetbe biciklizni! Ilyenkor ugyanis előszabadulnak azon honfitársaink, akik idejük nagy részét amúgy becsületes, dolgos munkával töltik ugyan, de ahhoz már sajnos tufák, hogy különbséget tegyenek járda és bicikliút, ill. biciklis és gyalogos között. E különbségtételek hiánya pedig nem csupán leírhatatlanul idegesítő, de konkrétan életveszélyes szituációkat képes eredményezni.

Gondoltam, ma csak egy miniatűr távra vállalkozom, ha már májusegy, megy pihenés, de esküszöm, inkább mentem volna ki Pest és Szentendre közé a vadonba... Ekkora rohadt nagy tömegre ugyanis nem számítottam, ahogy arra se, hogy egy laza 7,43 kilométeren, 26 és fél perc alatt cirka tizenötször kapok agyf@szt az emberi hülyeségtől.

A terápiás jellegű testmozgás egy nagyon fontos önismereti tanulsággal ajándékozott meg, mégpedig azzal, hogy engem csak irányba kell állítani, és akármeddig képes vagyok elmenni, nem számít se idő, se energia. Már csak az élet többi területére is alkalmaznom kell ezt, és sokkal könnyebb lesz pár dolog.

De most maradjuk a mozgásnál, azon belül is a kerékpározásnál. Ha valaki akár csak két hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy én valaha, hirtelen felindulásból, egy szusszra letekerek egy oda-vissza nagyjából 40 kilométeres távot, biz Isten hülyének nézem. Aztán láss csodát, mégis így lett.

A lelki mélypontok természetrajza roppant képlékeny tudomány. A vizsgált problémáknak vannak változó és konstans értékeik, szinte matematikai pontossággal kiszámítható, és leírható változóik, jól dokumentált tulajdonságaik, és vannak olyan részeik is, melyekre egyik emberi nyelv sem talált még szavakat.

Az összeset végigvenni lehetetlen, általános kórrajzot adni róluk pedig roppant aprólékos, és időigényes feladat. Bár, az emberiség már egy ideje próbálkozik a dologgal, a folyamatot úgy hívják: művészet (pontosabban, minden, ami művészet). Ekkora fába nem vágnám a fejszémet, ha nem muszáj (kéretik úgy venni, hogy bár a szófordulat szorosan kapcsolódik a tárgyhoz, nem feltétlenül szójáték akar lenni…).

Én csak egyfajta lelki padlófogásról fogok most mesélni, de talán mind közül ez az egyik legrohadtabb.

Innentől nyugodtan hívjon mindenki Nemnormális bácsinak, avagy büszkén jelenthetem, új fokozatot sikerült elérni a szabadtéri öntökönszúrás nemes-patinás sportágában...

Történt ugyanis, hogy tegnap lejárt a bérletem, ami egy hajszálnyit se lenne meglepő, vagy érdekes, ám a körülmények, és a bolygók szerencsétlen együttállása végett nem állt módomban újat venni. Még ez se lenne problematikus, ha a Tímár utcához viszonyítva nem a világ alfelén lenne a legközelebbi vásárlási opció (az pl. milyen már, hogy a Flórián téren egyszerűen nincs mód, annak ellenére, hogy van olyan forgalmas, mint bármelyik másik placc, és még csak egy jegyautomata sincs...), ahova persze leginkább csak busszal tudok eljutni. Így ma arra kényszerültem, hogy alternatív utakat találjak a BKV-Halálcsillag legközelebbi lerakatáig, a Margit hídhoz.